115. MÁGNÁSOK ÉS PÜSPÖKÖK URADALMA

Egy Széchenyi nevét bitorló cercle ünnepén a rendi Magyarország himnuszát és programját dúdolta el gyönyörû bátorsággal egy professzor úr. Tehát: térjünk vissza 1847-be, sõt, ha lehet 1791-be, s állítsuk vissza a magyar-bécsi arisztokrácia s a magyardombszögi nemesség Magyarországát. Idáig tehát egyelõre szerencsésen eljutottunk Kossuth Lajos pártjának áldott uralomrajutása idejében. Nemhiába, hogy a mai negyvennyolcas párt egyik új, nagy vezére, Kalksburg neveltje, Sennyeyvel kezdte boldogítani valamikor a magyar fórumot. Hát remélt-e valaha ennyi sikert az egykori konzervatív párt, s Oroszországon kívül lehetséges-e ma már Európában ennyi gyönyörû, reakciós bátorság? Franciaországban még az ultramontánok is progresszióról beszélnek, nálunk a csökönyös konzervativizmus is kevés. A magyar ifjúság egy részét egyenesen arra preparálják Kossuth Lajos nevének és varázsának tõkésítõi, hogy csinálják vissza, amit Kossuth Lajos csinált. S ráadásul be kell vallanunk, hogy mindez nem rendkívüli, nem tudománytalan, nem csodás. A magyar polgári forradalmat 1848-ban megcsináltuk, mert ez akkor európai divat volt. S azóta - istenem, hatvan esztendeje már - annyira sem mentünk, hogy a polgári forradalomhoz szerezzünk be polgárságot is. Valósággal azt cselekedtük mi 1848-ban, hogy a pitykéhez kabátot csináltunk. A kabátot, a szükségtelen kabátot, rongyokra tépte az idõ, s mi most itt állunk megint a pitykével. Minden európai társadalomban az történt, hogy a polgárság túlontúl is önérzetes és hatalmaskodó lett. Nálunk egy gyönge, szétszórt, gerinctelen, urizáló hajlamú polgárság termett, amelynek se ereje, se tehetsége nem volt még annyi sem, hogy a sült galamb bekapására kitátsa a száját. Természetes tehát, ha most a majdnem államcsínyszerûen hatalomra került feudalizmus és klerikalizmus a lehetõségét is tönkre akarja tenni egy polgári Magyarországnak.

Hogy mindez nem rémkép, színezés, riasztgatás, erre van egy másik aktuális bizonyítékunk is. Miskolc város, egy majdnem tipikusan magyar polgári város, a polgári erõk hatalmával elérte azt, hogy - tetszik, nem tetszik - nagykorúsítani kellett. És ekkor Miskolc, a város, éppen úgy viselkedik, mint az a meggazdagodott magyar polgár, aki siet nemességet vásárolni és grófokhoz dörzsölõdni. Azon az áldomáson, amelyet a Budapestre hálálkodni fölrándult miskolciak rendeztek, egy beszéd hangzott el. Gróf Andrássy Gyulát köszöntötte lelkesen, tele, habzó serleggel a szónok, aki nem jelentékeny ember, de akinek száján a magyar korszellem tett vallomást. Az volt a beszéd magva, hogy Magyarországot, a magyar nemzeti államot a magyar arisztokrácia tartotta fenn. Olyan vakmerõ hamisság ez, hogy két szót is csak azért szól az ember ellene, mert ilyen vakmerõ. A dolog úgy áll, hogy a magyarságot még a magyar fõurak ezeréves pártossága, vadsága, idegensége és lelketlensége se tudták elsikkasz­tani Európából és a történelembõl. Tessék elképzelni a mai Magyarországot a polgárlakosságú, küszködõ, de nagyszerû szívósságú városok nélkül. Tessék elképzelni egy Magyarországot, amelyben csak a híres vármegyék, a grófi százezer holdak s a püspöki aulák maradnak meg. Ennél a Magyarországnál még Macedónia is különb és kultúrában elüljáróbb, európaibb ország volna.

Egész nyugati Európa a szociális forradalom s az abszolút demokrácia megvalósulásának nyugtalan elõestéjén áll, vár, készülõdik és remeg. S ekkor Magyarországon, március idusa után néhány nappal, 1908-ban, kõkorszakbeli szózatokat harsoghatnak büntetlenül úgynevezett közéleti emberek. Annyi magyar polgárság nincs s annyi polgári önérzet, hogy legalább egy hangos protestálást küldjön az új Németújváriak és Csák Máték martalócai felé. Ha csak csodaképpen rövid idõ alatt valami jóféle vihar nem támad, vége ebben az országban magyarságnak, munkának, emberségnek, kultúrának, de vége ennek a szegény országnak is.

Demokrata, tudatos, erõs, magyar, polgári Magyarország lehetséges itt vagy semmi. Ha ezt nincs erõnk megcsinálni, hajtsuk járomba a nyakunkát, s ne nevezzük magunkat nemzetnek és országnak. Vegyük föl a sokkal megilletõbb „mágnások és püspökök uradalma” címet s változtassuk meg az idõszámítást is, mert nekünk nincs jogunk azt hinni és írni, hogy a XX. században élünk.

Budapesti Napló 1908. március 26.

(A.)