Érzi-e,
látja-e, tudja-e Magyarország, hogy most voltaképpen a negyvennyolcas idõket
csinálja újra?
Új
negyvennyolcban vagyunk, új szabadságharcban, új forradalomban - az egykori
fiatalságunk nélkül. Nem mondjuk éppen, hogy paródiáját csináljuk annak a
bizonyos eredetinek. Komolyabb a dolog, mint egy paródia, s akármilyen fatális,
alapjában mégis bohózatos. Csak bele ne pusztuljunk a históriának ebbe a
szellemes, de gyilkos ötletébe. Mert jaj azoknak - így érezzük -, akik
kénytelenek vértelen forradalmat csinálni. Jaj azoknak, akik ismétlik magukat,
s megcsinálják rosszul, amit egyszer már jól megcsináltak.
Világos
és Arad rettenetes emlékû helyek, s egy új Világostól vagy új Aradtól mentse
meg az isten ezt a boldogtalan országot. De Világosból és Aradból egy hosszú
félszázadig erõt merítettünk. Egy katonátlan Világos s egy bitótlan Arad
azonban félezer évre vagy örökre megsemmisítheti ezt a nemzetet.
Minden
megvan, megdöbbentõen megvan, s úgy van, mint akkor. De semmi sincs olyan
fiatalul, erõsen, szépen, a jövendõbe gõgösen nézõen, mint akkor.
Megvan
az öreg császár, aki csalódott. Egyszerû, s az õs Habsburgot haragosan féltõ.
Megvan
a fiatal, az uralkodásra készüléstõl csordultig telt, vagy ha jobban tetszik a
hasonlat: a cselekvés vágyától majd szétpattanó trónörökös. Megvan a
Kossuthunk, aki tényleg odavihet bennünket, ahova akar vinni.
Ebben
a szinte öntudatlan, kérõdzõ önvédelmi harcunkban tragikomikusan furcsán megismétlõdik
minden. Ha Cegléden nem toborozzák a magyar honvédséget, Jellasics se húzza ki
a kardját. De a horvátok azért éppen úgy csattogtatják fogukat a húsunkra, mint
akkor. A szabadcsapatok is úgy alakulnak, mint akkor, amikor az ifjú Vasvári
Pál volt gerillavezér. Vidékek, tömegek vannak, melyek egész más okokért
mennének harcba, mint maga a nemzet - tudatlanul, sõt öntudatlanul. A
nemzetiségek váratlanul, egyszerre talpon vannak. Az emberek riadtak s
amennyiben politikusok, mocskosak is, de nem tudják, mitõl félnek, s miért
piszkolódtak be olyan nagyon. Csupa stílustalan véglet, csupa zagyvaság, amerre
nézünk.
Hejh,
be zseniálisan hirdeti Anatole France, hogy a korok és emberek sohase sejtik,
mit csinálnak, amikor - történelmet csinálnak.
Gyönge,
csekély valamicske ideánk sincs arról, hogy micsoda történelmi idõket élünk mi,
mai magyarok.
A
változott történelmi divat szerint megyünk, indultunk el - negyvennyolctól. Nem
tréfa és nem túlzás, hogy most már körülbelül ötvenben, ötvenegyben tartunk.
Nehogy véletlenül valaki azzal érveljen, hogy Barabás Béla például nem Aradon
lóg, hanem ehelyett delegációs elnök Bécsben. Véletlenül ez is borzasztóul
stílszerû, s kiegészíti, sõt magyarázza az analógiát s a helyzetet egyre.
Két
kérdést teszünk most már ehhez a sötét, de igaz megállapításhoz. Mivel
lehetetlen, hogy a végzet Magyarország elsöprését vette volna programjába, mi
lesz ebbõl? Azok, akik politikailag vezetnek néhány esztendõ óta bennünket,
méltóak-e arra, hogy egy históriai nemzettel élet-halál játékocskát játsszanak?
(Úgy látszik, hogy a két kérdés kevés és több kérdésre van szükség még annál
is, amit itt leírunk.) Vagyunk-e mi ez idõ szerint Európában s a kerek világon
annyira népszerûek, hogy legalább egy kisujj nyúljék értünk, ha baj lesz? Nem
lehetne-e még úgy tenni, mintha mi se történt volna, csak nagyon-nagyon rosszat
álmodtunk?
Ha
nem tudunk, mert nem tudunk, igazi forradalmat csinálni, csináljuk végig ezt a
gyászos, szekunder forradalmat? Negyvennyolctól hatvanhétig dicsõség nélkül
járjuk meg azt a kálváriát, amelyet egyszer már dicsõséggel megjártunk? Mi
történhetik, mennyi keserûséget kell kihajtanunk abból a serlegbõl, amely
egyébként is a mi számunkra mindig csordultig telt? Vannak nekünk igazi hõseink
is, akik csak nem jelentkeztek, de jelentkezni fognak, ha baj lesz?
S
végül, hogy két kérdés helyett kétszáz ne legyen, negyvennyolcból úgy érkezhetünk-e
meg hatvanhétbe, hogy lesz egy Deák Ferencünk, s lesz-e kedve az ellenségünknek
velünk kibékülni?
Forradalom
van s annyival legalábbis tartozunk magunknak, hogy ezt a példátlan,
tréfás-bús, de nagy forradalmat vegyünk tudomásul.
Belevittek
bennünket a csahosak, a gyöngék, a gyávák, legalább most már vegyük észre, hogy
hol vagyunk, s tudjuk meg, hogy mi fullaszt meg bennünket, ha megfúlunk.
Budapesti Napló
1908. március 29.
(A.)
|