|
I.
A fekete gyémántok
Könnyû
volt Jókai Mórnak, mert õ olyan magyarok korszakában élt, akik szerették
Európát és a nagy kultúrát. Õ még nyugodtan álmodhatott olyan magyarokról, akik
másfajta kultúremberekkel egyenlõk, s csak avval különbek, hogy magyarok. Ma,
mi érezzük, hogy a közfelfogás szerint hazafiatlanság, sõt bûntett bántani azok
cirkulusait, akik uralkodnak. Bizonyos zsidók például elég vakmerõk voltak,
hogy a Szilágyság, a régi Szilvánia, közepén kõszénbányát nyissanak, ássák,
ássák azóta a kõszenet, s õk bizony nem tehetnek arról, hogy ez a kõszén kissé
- fiatal. De nem ez a fontos és érdekes, de a vármegye úri köreinek példátlan
fölháborodása. A Szilágyságban még mindig vannak eleven erdõk, s az erdõk
tulajdonosai tajtékozva szidják a zsidót. Hogy íme, a zsidó a föld alól is
kikaparja azt, amivel a magyar úrnak árthat. A magyar úr, a vármegyei úr, nem
szereti az ilyen zavaró dolgokat. A földön, föld fölött és föld alatt maradjon
csak úgy minden, ahogyan volt.
II.
A szolgabíró ítélete
A
szolgabíró úr üres idejében társadalmi bölcs, ítélkezõ és kérlelhetetlen. A
minap, társaságban, a ferblirõl, az úgynevezett hazai csöndesrõl esett szó, a
szolgabíró nagy haragra gyúlt, s kijelentette, hogy a ferbli - zsidó játék. Én
nem szoktam kártyázni, de ismerem a játékokat, s dühbe jöttem.
-
Már engedj meg, kedves szolgabíró úr, de ha van magyar játék, a ferbli az.
Hiszen az egész játék sorsa a személyes bátorságtól, vakmerõségtõl függ. Valami
olyan ez, mint az õsi magyarok taktikája, akik fordítva ültek nyeregben, s úgy
nyilaztak.
A
szolgabíró, aki kiváló kaláberezõ, de ferblizni is szokott, megriadt:
-
Lehet, hogy a ferbli magyar játék volna, de átkozottul megtanulták a zsidók is.
És ez a baj, nem lehet az magyar játék, amit a zsidó is megtanul és kártékonyan
gyakorol. Én a kaláberbe[n] szerencsésebb vagyok, tehát ez az igazi magyar
játék.
Így
szólott a szolgabíró, s ítéletében megrémülten fedeztem föl egy pusztuló fajta
okvetlen - kényszerû filozófiáját.
II.
A májusi esõ
A
májusi esõ amolyan jó vidéki babona, amelyrõl már Budapesten is tudnak az ügyes
újságírók. Nos hát a májusi esõ beköszöntött mindjárt május második napján a mi
falunkban. Azóta hull, hull az áldás rögre, zöld vetésre és virágos fákra. A
minap a szomszédom, jómódú, falusi, egyszerû ember, kifakadt:
-
Az Isten verje meg az ilyen májust, amikor mindig esik az esõ.
-
Ugyan bátyám, hiszen mi Pesten azt szoktuk írni a lapjainkban, hogy egy jó
májusi esõ ér annyit, mint az Andrássy út.
-
Egye meg a fene az Andrássy utat, s tisztelettel szólván az urak bölcsességét.
Az esõ akkor kell, amikor már régen nem esett, s az Andrássy úttal nem
cserélném el a huszonhat hold kukorica-vetésemet, ha - kikelne.
Budapesti Napló
1908. május 8.
A. E.
|