|
Párizs,
június elején
Talán
olvasta már mindenki, hogy New Yorkban alig él több, mint hétszázezer
úgynevezett igazi yankee. Ellenben New Yorknak sokkal nagyobb német lakossága
van, mint például Münchennek. Sõt, az is már majdnem bizonyos, hogy Budapest
után nem Szeged a legnagyobb magyar város, hanem New York, Párizsban minden
ötödik vagy hatodik ember nem francia, s Berlin tíz év múlva, talán már tíz év
múlva, kozmopolitább lesz Párizsnál is.
Persze,
hogy ezt az újféle, nagy valóságot nem akarják látni és belátni Magyarországon.
Mert, ha látják és belátják, nyomban be kellene látniok azt is, hogy Vörösmarty
szobra anakronizmus. Legalábbis: az emberek élni akarnak bárhol, de halni csak
a végsõ esetben.
Most
Franciaországban jajgatnak a nacionalisták, mert valószínûleg megint kap vagy
húszezer új német lakót Párizs. Tudni- illik, nemcsak a magyarok, horvátok,
erdélyi oláhok és tótocskák vándorolnak vissza a krízises Amerikából. Valami
ötvenezer német is útra kerekedett, s jött s jön vissza Európába, de haza,
Németországba alig került s kerül a félszázezer németbõl ötezer. A többi
Londont és Párizst rajozza be, mivel itt, e két városban, esetleg mentesebbek
tudnak lenni az éhhaláltól, mint otthon. S ez a betelepülés ugyanakkor
történik, amikor Franciaországból, az alig népesedõ Franciaországból az
emberek naponként és seregestül vándorolnak ki ma is Amerikába, Angliába, a
Balkánra, sõt Németországba, fõképpen Hamburgba, ahol nagyon sok a francia
munkás.
A
népek összefolyásának nagy epochája íme megkezdõdött. A „Haza”, a szent „Haza”
mindenütt csak az édes gyermekeit tartja el. A jóval számosabb mostoha
gyermekek menjenek akár a pokolba. Ha pedig az idegennek több hasznát veheti a
vagyon, a tõke, akkor jöjjön a kivándorló kompatrióták, honfitársak helyett a
hasznosabb idegenek csapatja.
Ahol
csak kultúra van, ott elháríthatatlan ez a népanyagcsere. S ahol kultúra van,
ez a kultúra természetszerûleg vonja magához minden országból az élni és
dolgozni akaró és tudó emberseregeket.
Ne
féljen azért senki, nem fog megismétlõdni, miként azt szentimentális professzor
urak vallják, a pusztuló Athén vagy Róma példája. Lassan-lassan, de
föltartóztathatás nélkül a munka, az együttes munka nagy diadala közeledik. Nõ,
nagyszerûen gyarapszik, izmosodik az összetartozóság gondolata a földön. A
népek összefolynak a munka, közös sors és élet-szépség gondolatába, -
akaratlanul, öntudatlanul, de egy nagy törvény szerint.
És
föl kell emelnünk a szíveinket még akkor is, ha magyarok vagyunk. Ám hozzák be
talán a kulikat a magyar, úri haladáshóhérolók. A kulikig elhat már a világ
nagy munkás-ligájának lelke. A népek összefolynak, s a munka hatalmas
csákányával erõsen bontogatja már az országhatárló oszlopokat.
Népszava 1908.
junius 5.
A.
|