|
(Párizsi levél)
Szegény
Szikszay Ferencet Orsay-ban, itt Párizs mellett, „a magyar gróf”-nak hívta a
falu népe. Õ magát Feri de Szikszaynak írta és mondta csupán, de nem
tiltakozott a gróf-cím ellen sem. Néhány párizsi lap így is parentálta el:
„Magyar gróf és az osztrák lovas császári gárda tartalékos hadnagya.”
Milyen
boldog volt volna szegény, ha föltámadva, ezt a nagy rangot olvashatja magáról.
Szegény
Szikszay nagyon tipikus magyar volt, az agyontámogatott magyar középosztályból
való. Mûvészi becsvágya szinte olyanra nõtt, mint magyar úri önérzete. Sok,
nagy, igazi jogcíme azonban nemigen volt egyikhez sem.
Még
nemrégiben nagyon bízott magában, s azt hangoztatta, hogy reá vár Munkácsy
Mihály szerepe Párizsban.
S
valósággal úgy viselkedett, úgy akart volna élni, mint Munkácsy. De sohse tudta
eldönteni, mi szeretne jobban lenni: Munkácsy vagy Esterházy herceg. Igaz, hogy
nem sokat ért volna vele akkor se, ha eldönti.
Privát
élete talán csak siettette az õ elháríthatatlan tragédiáját. Errõl nincs jogunk
szólni, beszélni, magyarázatokat adni.
Bizony[os]
azonban az, hogy a félig-civilizált, szertelen, uraskodó mai magyar ember
tragédiája az õ tragédiája.
Egy-két
barátja még talán emlékszik reá Párizsban három-négy hónapig. Orsay-ban azonban
sokáig fognak beszélni a parasztok a „magyar gróf”-ról. „Kastélyban lakott,
estélyeket adott, tejre, húsra volt pénze. Mégis csak bolond emberek lehetnek
ezek a magyar grófok, hogy mégis megölik magukat.”
Mert
miért értsék és ítéljék meg Orsay-ban jobban az emberi dolgokat, mint bárhol?
(Párizs,
június 24.)
Budapesti Napló
1908. július 3.
Ód.
|