|
Guillotine és
anarchia
Franciaország
polgári közvéleménye nem tud lemondani Deibler mester, a francia Bali Mihály,
szolgálatairól. Ez az elhízott parvenü: a francia polgárság, hû akar lenni
önmagához, származásához s a vérontáshoz. Bölcsõjét doktor Guillotin
instrumentuma mellett ringatták, s ezért ragaszkodik úgy a nemzeti beretvához.
Samsonnak, a forradalom hóhérának alakja úgy ragyog a polgári képzeletben, mint
akár a Napóleoné. Ugyanaz az okoskodása most a halálbüntetés eltörlése körül,
mint a Dreyfus-ügy elsõ korszakában. „És ha netalán ártatlan is az a Dreyfus,
Franciaországot egy emberért meghurcolni nem szabad.” Akkor ez volt a polgári
okoskodás csúcsa, s mindig és minden kényelmes, uralkodó, romlott osztályé
ilyen. Most is megszületett; a guillotine-kérdésben is, a polgári önzésnek és
kegyetlenségnek filozófiája.
A
nagy tömeg, az persze fejet akar fejért, halált arra, aki halált szerez, vért,
bosszút, terrort. De vannak, az úgynevezett elitbõl valók, akik szépen,
embertelenül meg is mondják, hogy miért követelik a halálbüntetés fönntartását.
„Lehet - mondják -, hogy bûnös ember nincs, de vannak emberek, akik
veszedelmesek a társadalomra.” „Félre immár a kegyes doktrinákkal, az
individualizmus gonosz hajtásait le kell nyesni.” „Forradalmi szagú a levegõ,
tömegek és egyének hadd lássák végre, hogy a társadalom nemcsak érteni,
megbocsátani, de ölni is jól tud.” „Lehet, hogy a kivégzéssel nem rettentjük el
a leendõ gyilkosokat, de megszabadulunk azoktól, akik gyilkoltak.” „Ha a nagy
tömegek látják, hogy az állam már ölni se mer, s a gyilkost is embernek látja,
akit meg kell érteni, rászabadul a társadalomra minden ellenséges indulat.”
Tehát,
így bújik ki a szeg a zsákból, még a guillotine is - a szocialisták miatt kell
a francia polgárságnak. A lenyakazott gyilkosok mutassák meg minden
elégedetlennek, milyen szörnyû hatalma van a polgárok államának. Így
találkoznak lépten-nyomon a polgárság és az anarchisták, egyformán
hitefogyottjai az emberi, örök, ütemes haladásnak. S éppen az anarchisták azok,
akik majdnem ujjongva üzenik a polgári Franciaországnak, hogy nem bánják, ha a
guillotine gyõz, mert ezzel az ölés joga gyõz, s mivel - szerintük -
Franciaországban mindig kéznél van egy kis revolúció, legalább legyen kéznél a
guillotine is, ha majd szükség lesz rá.
A
katasztrófa-elmélet
Nacionalista
írók itt Franciaországban élénken sajnálják, hogy ez idõ szerint csak
Marokkóban ömlik a francia vér. Új vesszõparipájuk ez embereknek egy ósdi
szamárság: a katasztrófa-elmélet. Ez az elmélet pártában maradt vén leánya
annak az elméletnek, mely a háborút az emberiség áldásának mondja. Ez emberek
hivatkoznak arra, hogy Bonaparte vérfürdõi után az emberek milyen szeretõk és
jók lettek. Mint a magyar paraszt mondja, félelmükben összebújtak, s úgy
született a gyermek, mint az esõ hull.
Szerintük,
az õ statisztikájuk szerint Sedan után is egyszerre fölvirágzott a
csecsemõkultúra. Tehát egy-egy társadalmat katasztrófáknak kell érniök, hogy
szaporodjék. Arra nem gondolnak, hogy a háborúba küldött katonák nem értek rá
az ember-tenyésztéssel foglalkozni. S ha nem marad minden katona a csatatéren,
természetes, hogy több lesz a gyermek a háború után, mint a háború alatt. De õk
azt akarják bebizonyítani, hogy Franciaországot az elnéptelenedéstõl is csak
egy katasztrófa mentené meg. Mint ahogy Németországot a nacionalizmus egy alapos
háborúval akarná megóvni a túlnépesedéstõl. Ez a katasztrófa-elmélet kalmárok
száján üzlet, írók és gondolkodók száján együgyûség. S ha nem együgyûség, akkor
megvásároltság, de okvetlenül hazugság, piszkos füst. Ahhoz, hogy az embereknek
kedvük legyen a puerikultúrához, teljes társadalmi igazságosság kell. Már
tudniillik ott, ahol az emberek már látnak, töprengnek, s tudnak akarni. S ha
már a katasztrófa-elméletnek szabad volt megszületnie, miért ne szülessen meg
egy másik elmélet is. Tehát: miért ne kísérletezzék az emberiség azzal a nagy
dologgal, hogy mennyiség helyett a minõségre ügyeljen. Szabad szamosháti dohány
helyett sokkal kisebb mennyiségû illatos kubait termelni. Miért kelljen
hatra-vakra nagyszámú s olcsó minõségû gyermeket produkálni, amikor jobb
kvalitás érhetõ el esetleg a gyermeközön okos meggátlásával?
A „Matin” esete
A
„Matin” már-már olyan hatalom lett Franciaországban, mely végre is intelligens
ország, mint nálunk az O.M.G.E. Ez a lap, háta mögött egy negyven-ötven
milliónyi vagyonú tulajdonossal, mindent tehetett. Aki útjában volt, azt
eltiporta, kormányt, pénzcsoportot, irodalmi irányt, mindent. Tipikus
erkölcstelen polgári hírlap, de szerencsére a fák nem nõhetnek az égig. Egy
esküdtszék akadt, mely a „Matin”-t rágalmazásért súlyosan elítélte. S a „Matin”
azóta összes pöreit békésen akarja elintézni, nagyon-nagyon megjuhászkodott.
Szörnyûségek derültek ki a nagyon olvasott polgári lapok erkölcsérõl a „Matin”
esete folytán. Ezek a hírlapok Franciaországban, mindenütt s nálunk is, gyûjtõhelyei
a mai társadalomból szivárgó szennylének. Mellettük az ostoba olvasók tengernyi
tábora, ezek a lapok mindenre képesek, és mindent pénzre váltanak. Természetes,
hogy ennyi mocskos dolgot csak ott lehet cselekedni, ahol minden mocskos. Mivel
azonban amerre nézünk, mindenütt ragad a mocsok, a „Matin” mindenütt él és
uralkodik. Más név alatt, mások kezében, de még Magyarországon is, az
analfabéták és ostoba betûzõk klasszikus országában. Csakhogy Franciaországban
akad ám esküdtszék, mely a polgári romlottság lap-orgánumának gáncsot vet.
Magyarországon még ott se tartunk, hogy a sajtó háborítatlanul érje-érje meg a
maga evolúcióját. A magyar „Matin”-ok a kormányhatalom besorozott szervei a
magyar ázsiánizmus eszközei. Az embernek, bár kultúrember és forradalmár,
sírnia kell Magyarországon, hogy még olyan fejletten és önállóan gaz lapunk
sincsen, mint a „Matin”.
Párizs,
július 12.
Szocializmus, 1908.
augusztus 9.
Ady Endre
|