|
Párizs,
augusztus 5.
Kik
panaszkodnak, hogy Franciaország kormánya tehetetlen, gyönge és gyáva? Kik
panaszkodnak, hogy Draveil-Vigneux-ben kevés munkást öltek meg a vitéz
zsandárok és katonák? Kik uszítják véres szájjal és tollal a polgárságot és a
hatalmat a proletárokra? Polgári és reakciós hírlapok tudatlan és öntudatlan,
szánandó emberi erkölcsök híján lévõ munkatársai.
Nem
a „Temps”-ról beszélünk, még csak nem is a „Matin”-ról, avagy a „Figaro”-ról.
De a párizsi polgári lapok szerkesztõségeiben hihetetlenül nagy a fizikai és
szellemi nyomor. Még Budapesten is megdöbbennének az emberek, ha egy-két
adattal csupán megmutatnók, hogy a saját zsírjában fuldokló francia polgárság
milyen gyöngén fizeti az õ sajtó-csahosait.
Szomorú
állat a mi híres korszakunkban az ember, de nincs szomorúbb állat a polgárság
átlagos, napszámos újságíró-diákjánál. Pedig néha még hite, tanultsága,
ambíciója és lelkiismerete is van egy-egy ilyen szerencsétlen flótásnak. De, ha
nem jut be úgynevezett úri laphoz, ha nincs saját vagyona, mellékes jövedelme,
ha nem játékos, szédelgõ vagy revolver-lovag, utolsóbb ember a legutolsónál.
És
amellett ugatnia kell, igen, ugatnia, ahogy a lapjának tulajdonosa parancsolja.
Elképed az ember, miket muszáj ezeknek az embereknek a meggyõzõdés látszatával
papírra vetniök. A krónikaíró, aki havi 150 frankot keres, jajveszékel, hogy
öt-hat milliomos gyárosnak a zsebét pár ezer frankos veszedelem fenyegeti a
szervezett munkások által.
Hiszen
vannak Párizsban nagystílû és jövedelmû újságírósvihákok is. Ismerem egy nagy
lap külügyi rovatának a vezetõjét, aki évenként száz-kétszázezer frankot keres
csak abból, hogy Magyarországon kezdve végigzsarolja a Balkán összes
kormány-sajtóirodáit, s titkos alapjait. Ez csak az õ része, mert a
kiadóhivatal számára még hatalmasabb summákat hoz haza egy-egy ilyen
körútjáról. A sporttudósítók esetleg a sportpanamák titkaiból szereznek szép
ezreseket. A színházi, sõt mûvészeti kritikusoknak szabott áruk van, mint a jól
bevezetett árucikknek.
De
általában szörnyû a helyzetük a polgári lapok munkatársainak Párizsban is.
Igazán csak az immoralitás tarthatja bennük a lelket s az akarathiány, hogy
valami tisztességesebb foglalkozást keressenek. A polgári társadalom, mondjuk a
mai társadalom fekélyes mivoltát õk erõsebben igazolják, mint például a betörõk
vagy kitartott szép férfiak.
Õk
a legszomorúbb állatok ma, ezek a rosszul táplált, szegény, szennyes
sajtó-csahosok. A maguk kis kenyeréért, rossz kenyeréért, sokszor lázadozva,
önmagukat utálva - írniok kell. Írniok azok ellen, akik egész lelküket-testüket
az emberi jobbulás akarásából viszik a polgári vágóhídra. Az ember bizonyosan
megérti, hogy feudálisabb társadalmakban a különben sokszor az újságírónál is
szennyesebb gentleman miért utálja úgy az újságírót.
Népszava 1908.
augusztus 9.
A.
|