158. MEGSZERETTETIK A HAZÁT

Párizs, augusztus 11.

Andrejev Leonyidnak van egy fájdalmas és nagyon kegyetlen története a hazáról. A szerb diák a nagy orosz városban, mondjuk Moszkvában, részeg diáktanyán sírva ordítja, hogy Szerbia dicsõ ország. Bámulva vagy röhögve néznek reá a diákok, oroszok, német eredetûek és lengyelek. Egyik orosz diák például tüdõvészessé dolgozza magát, hogy egy-két évre Nyugatra mehessen. Berlinbe s mindenekfölött Párizsba, a kultúra, a fény, a szabadság metropolisába. S a szerb diák ezt nem érti, õ zokogva dúdolja az õ vad, szerb nótáikat, õ Szerbiába vágyik.

Mondják, hogy ez az özönvízelõtti érzés, ez a gyámoltalan nosztalgia benne lappang a kis népek legmûveltebbjében is. Lehet, de az is bizonyos, hogy Magyarország tanult fiaiból egy évtized múlva ez érzésnek még a nyoma is kivész. Ignotus ír valahol a törzsökös, de európai lelkû magyarok tüzes magyar-gyûlöletérõl. Ez a magyargyûlölet szerelem volt Berzeviczy Gergelynél, Széchenyi Istvánnál. Petõfinél is az volt, Kecskeméthy Aurélnál is, még a különben nem jelentékeny, de derék, szegény néhai Bessenyey Ferencnél is.

Az új generáció magyar intellektueljei már nem ilyen szerelmes gyûlölõk lesznek. A magyarországi úri, papos betyáruralom ezeket el fogja vezetni az undorhoz.

Borzasztó az, ha magyar intelligens ember külföldön él, s hazai lapokon keresztül hazatekint. Ha a „Budapesti Hírlap” és társai kerülnek a kezébe, s ha távolról jobban, mint közelebbrõl figyeli azt a nép-gyilkosságot és kultúra-ölést, ami otthon folyik. Ami elfogja, az már több, mint düh és más, mint a csömör. Valami olyan érzés, amilyet a biblia-író a Jehovának adott Sodoma elpusztításakor. Itt már vége van hitnek, megértésnek, filozofálásnak. Csak azt érzi az ember, hogy van egy ország Európában, melyet néhány ezer ember hatalma s buta gonoszsága Koreánál aljasabbá tesz.

A kultúrember különben is túl van a nacionalizmus nyavalyáján. De összeköti azzal a társa­da­lommal, melybõl támadt a kultúra s a kultúrának még fölszabadítható erõk közössége. De ha így tart tovább, mint most van, mi kösse a magyar származású kultúrembert egy társadalom­hoz, mely az emberiségnek semmit sem ad? Mi kösse az õ Magyarországához, mely néhány ezer úri nomádnak a vadászterülete, s ahol, hogy a néphez ne férkõzzenek a fölvilágosítók, inkább elpusztítják a népet is.

A patriotizmusnak új, emberi kultúrformáját is ki fogják ölni a magyarországi intellektuelek és szabadságharcosok lelkébõl. Helyébe teszik a reménytelenséget s a lassan-lassan már szenvedélytelenné váló undort. Magyarország mai urainak, akik tûzzel-vassal éppen most harcolnak a demokrácia elsõ föllépése ellen is, ha egy kis lelkiismeretük volna, dermedten kellene meglátniuk ezt a szinte páratlan, megrázó kultúrpszichológiai jelenséget.

Népszava 1908. augusztus 16.

A.