|
Párizs,
augusztus 20-án
Muszájból
és haragosan ácsorogtam tegnap délután a forró és lármás Place Clichy-n. Egy
üres kocsira lestem, mert sietõs volt az utam: a Petit Palais-ban volt
találkozóm. Idegesen, bosszúsan gyûrögettem kezemben egy lapot, amelyet éppen
az elõbb vásároltam. Kis, koldus, anarchistáskodó hetilap, de szeretem, meg
szoktam venni és olvasom. Tetszik nekem a vadsága, naivsága: egy ilyen lapocska
természetesen ostoba és becsületes. És az ostobaság és a becsületesség
rendszerint szép elszólásokra vezetnek. Most is íme, egy oroszos nevû
orvos-kisasszonnyal polemizál a lap szerkesztõje. Az orvos-kisasszony szemére
hányja a lapnak, hogy a nõk szabadságát s jogát eléggé nem hirdeti. A lap
szerkesztõje, aki ez idõ szerint börtönben ül, de ott is írogat, lagymatagon
válaszol. Hogy: sokkal égetõbb kérdések kínozzák ma az emberiséget, mint a
feminizmus. Hogy: természetesen minden embernek, hímnek és nõnek, egyforma joga
van és - lesz. Közben érzi az ember, hogy a rab szerkesztõ úr sommásan szeretné
elintézni a dolgot. „Hagyjanak békét nekünk a nõk, amikor így is ezer meg egy a
bajunk.” „Várjanak még vagy három-négyszáz évet, amikor a férfiak rendben
lesznek.” Akkor majd a nõk dolga is sorra fog kerülni, bizonyosan - talán.
Végre
egy üres kocsi, féltékenyen ugrom bele, s mikor a kocsis lecsapja a
taxi-zászlót, akkor veszem csak észre, hogy a kocsis - asszony. Asszony, szõke, se nem szép, se nem csúnya, halvány,
cingár, barna kosztümös, nyilván külvárosból került fiatal párizsi nõ.
Feminista vagyok rogyásig, akit az elõbb fölháborított a kis anarchistáskodó
lap burkolt antifeminizmusa. De e pillanatban, mikor az én asszonykocsisom
nekivágott a százféle kocsitengernek, hátamba állott a hideg. Jönnek a súlyos
autóbuszok, a nagy társzekerek, ügyeskedõ bérkocsisok, elegáns magánfogatok,
tízféle tramway-k, töff-töffök, két- és háromkerekû alkalmatosságok. Az én
asszonykocsisom nyugodtan ült a bakon, valósággal mintha fölemelõdött volna a
kocsink. Hajszolta a lovát, s ilyen gyorsasággal, ilyen tolongásban egy
férfikocsis elvesztette volna a fejét.
Csöndesebb
utcába fordultunk, s a nagy rettegés után most szelídebb tapasztalatok
következtek. A járókelõk vidáman néztek reánk, a szembehajtó férfikocsisok
csúfondárosan kiabáltak az én kocsisomra. Jött egy autóbusz, s annak a
vezetõje, piros, kacagó, jóképû ember, csókot hintett. A halvány, cingár nõ az
utat nézte, a lovát, nem hallott, nem látott semmi fölöslegeset. S igénytelen,
makacs, pompátlan, hideg, ügyes egyéniségében egyszerre a jövendõ asszonyt
láttam. Nem akirõl elõkelõ írók s nõapostolok prófétálkodnak s nem is az
agitátorok lármásan festett ideálját. Az asszonyt,
aki föl fog ülni a bakra hidegen, szerényen, elszántan, s esetleg elébehajt a
férfinak. És mindezt nem elvbõl teszi majd, de az élet, a fejlõdés parancsából.
Nem fog lármázni, s örülni se, ha emancipálódik, de elfogadja az emancipációt,
mint a bölcs ember magát az életet, mely szintén nem mulatság.
Franciaországban
rossz talaja van a nõ-férfiasító feminizmusnak, sõt mindenfajta programos
feminizmusnak. A legtöbb, hogy némely apostolok azt a jogát hirdetik a nõnek,
hogy gyermeket ne foganjon, s ha úgy tetszik, elõzze meg a komoly szülést. Se
polgárok, se proletárok, hímnemûek, nem mennek tovább, s õk nem tehetnek róla,
hogy tovább megy - az élet. Franciaországban még ott tartunk, hogy a nõk, akik
Nietzschét olvassák, Nietzsche-kalapot hordanak. Nem tréfa, egy elõkelõ
kalapüzlet legújabb kalap-kreációját Nietzsche-kalapnak nevezte el.
De
ugyancsak Franciaországban évtizedenként s ijesztõen szaporodik a bajuszos-szakállas nõk száma. Ez se
tréfa, sõt ez a nagyon komoly jel: az élet kényszeríti még fizikumban is az
elférfiasodásra a nõt. Az én kocsisomnak nincs bajusza, de bajuszt visel
belülrõl, s ez az asszony már szinte férfi. Fölül a bakra biztosan a hónapnak
mind a harminc vagy harmincegy napján, s óvakodik, hogy áldott állapotba
jusson.
Az
én kocsisom megint nagyon forgalmas utcába hajtott, s megint rettegve ültem a
kocsimban. Megálltunk a Petit Palais elõtt: soha kocsis ilyen biztosan,
becsületesen és olcsón nem vitt sehova. De én még se ülök soha többé olyan
kocsiba, melynek a bakján vászoncseléd ül. Igazságtalan, komisz ember vagyok
érte, de hát ha lelkemben az ígérkezõ viadalban leigázott férfi féltékenysége
és dühe dolgozik. Ezek a nõk olyan újak, makacsok, ügyesek, s annyira az övék a
jövõ, hogy nekünk, férfiaknak, holott hiába tesszük, szövetkeznünk kellene már
ellenük.
Az Újság 1908.
augusztus 27.
Diósady
|