(Egy újságíró
búcsúztatója - Szerelem és rendőrség - A hazug szabadgondolkozók)
Meghalt
Párizsban egy Harduin nevû újságíró, egy ártatlan és mégis nagyon gonosz ember.
Esprit-ember volt, gyönyörû talentumú krónikás, igazi, valódi polgári
idegrendszer, nyugodjék békében. Nem szerette a hivõ embereket, s emiatt
egyformán utálta a vallás bigottját s a tudomány vitézét. Egyáltalában se
hinni, se szeretni, se gyûlölni nem tudott, mert hiszen õ volt a mai
Franciaország lelkecskéje. Õ nem tehet róla, hogy olyan volt, amilyen volt,
mint ahogy nem tehet arról, hogy a veséje elromlott. Polgári közönség számára
születte, nevelte, adta s élte le magát. Ennek a triumfáló, polgári
Franciaországnak, ennek a romlottnak, finomnak, gazdagnak, betegnek volt a fia.
Mert nem igaz az, hogy Franciaországban minden egy chansonnal végzõdik. Dal nélküli
ötlettel, cinikus röhejjel végzõdik itt igenis manapság minden. Harduin
csúfolódott tudománnyal, vallással, elvvel, mûvészettel, erkölccsel. Ez a
mindenrõl krónikázó krónikás fiatalon pénzügyi zseninek, börzétlenül
börze-embernek indult. Világfölfogását a börzérõl, a bankokból, ahol bennfentes
volt, s a lapok közgazdasági rovatából hozta. Annyira tudta, hogy a mai
társadalomban minden a pénz, hogy már a pénzt is hitetlenül nézte. Beszélik,
hogy óriási vagyont kereshetett volna szimatjával, beavatottságával. S ekkorra
már meg volt mérgezve nemcsak a veséje, de a lelke is. Csúfolta az eszmék
apostolait, a mûvészeket, a naivokat, de érezhetõen irigyelte õket. Afféle
polgári anarchista lett, keselyû-ember, aki csak marcangolni tud. Ismételjük: õ
volt a mai polgári Franciaország lelkecskéje, szocialista-gyûlölõ, papfaló,
hitetlen és reménytelen. Egy-egy apró krónikája a Matin-ben olykor fölért
Victor Hugo egy verskötetével. S mégis haszontalanul élt, mert élete
világosságát a tõke boszorkánykonyháján gyújtották föl. Szegény Harduin,
tízezer cikket írt, tízezer fájdalmat szenvedett legalábbis. És meghalt
hatvanhárom éves korában, és sohse tudta észrevenni, hogy egyre nõ azoknak az
embereknek a tömege, akiknek az életét és akaratát nem lehet pénzzel kifizetni.
*
Párizs,
a hírénél sokkal jobb Párizs, követi a többi fõváros példáját: erkölcsösödik.
Új szabályokkal fogja körülvenni azokat a szerencsétlen, bús áldozatokat,
akiket a magyar örömleányoknak nevez. Nagyobb „erkölcsrendészet”, gondosabb
orvosi ellenõrzés és a többi következnek. Csak éppen az bizonyos, s ebben
mindenki egyetért, hogy a prostitúció tovább fog virágozni. Akadt szemérmes
törvényhozó, aki azt kívánta, hogy a hatóság ne adjon „engedélyt” a nyilvános
házaknak. „Engedély” helyett csak vegye tudomásul, és tûrje el, hogy ilyen
házak is vannak. Kedves hipokrízis ugye, igazán polgári erkölcs-fölfogás.
Arról
is szó volt, hogy a találkahelyeket tiltsa be, szüntesse meg a hatóság. De
eszükbe jutott, hogy akkor hol találkozzanak szeretõikkel a burzsoázi [!] férjes,
„tisztességes” asszonyai! Végül is abban állapodtak meg, hogy drákói
szabályokat csak a hivatásos nõpáriákkal szemben szabad alkalmazni. Pedig
ezeknek ugyancsak megnehezült az életük, mióta a „tisztességes” nõk is egyre
többen az õ mesterségüket kénytelenek gyakorolni. Ami az egészségügyi okokat
illeti, nem bizonyos, hogy több nemi betegséget osztanak szét a hivatásos nõk,
mint az „amatõrök”. A prostitúció s a nemi élet minden nyomorúsága együtt nõ a
polgárság gyarapodásával.
Hanem
mondott valaki valamit Párizsban, ami szintén igaz Budapesten is. A
találkahelyek kérdésénél a vitatkozók egyike azon siránkozott, hogy elõkelõ,
férjes nõk járnak az ilyen helyekre. Egy másik valaki, aki ebbe a nagy,
közszerelmi kérdésbe éles szemekkel néz bele, ezt válaszolta:
-
Az elõkelõ, polgári nõk beteges szabadosságának ugyanaz az oka, mint a
prostitúciónak általában. Egy igazságosabb, õszintébb társadalomban nem lesznek
utcaleányok és suttyomban ölelõ elõkelõ nõk sem. Ha az elõkelõ apák nemcsak a
leendõ võ anyagi helyzetére néznének, már ez is sokat jelentene. Hátha még az
elõkelõ férjek jobban fizetnék az õ alkalmazottaikat. De mivel rosszul
fizetik õket, ezeknek nemhogy házasságra, de egy hivatásos szerelmi némber
megvásárlására sincs elég pénzük. Kénytelenek tehát föllebbvalóik s munkaadóik
feleségeit elcsábítani, ami sokszor pénzbe se kerül.
Ez
a vélemény félig ötlet, de másik felében veszettül találó igazság.
*
Jean
Allemane mondta egyszer e sorok írójának, hogy a polgári szabadgondolkozó
egyike a legfurcsább állatoknak. Valóban az manapság, a szociális forradalom
elõestéjén. Egy ember, aki azt hiszi, hogy mindent elvégzett, ha fölrúgja az
istent és a papot. Szó sincs róla, föl kell lehetõleg rúgni e két
madárijesztõt, melyek közül az egyik, anyagból lévén, lábbal pláne
megközelíthetõ. De ha legalább ezek a polgári szabadgondolkozók ezt a keveset
egészen megcsinálnák. Ám Falleres elnök, amikor a leányát férjhez adta, elvitte
a templomba az új párt. Hírhedt szabadgondolkozó, polgári politikusok
végrendeletükben egyházi föloldást és temetést kérnek. Magyarországon is
ismertem egy jeles zsidó szabadgondolkozót, aki a hosszúnapot citromot szagolva
imádkozta s böjtölte végig a zsinagógában. Ezek a polgári szabadgondolkozók
farizeusok, akik csak politikából vannak hadilábon a dogmák isteneivel. Ezeknél
jobban kell becsülni azokat, akik hisznek valamiféle istenben, de ez nem
gátolja meg õket, hogy az emberiségért késhegyig, sõt isteneik árán
harcoljanak. A kérkedõ ateista urakkal még mindig megjártuk, mert ezek az ateisták
rendszerint antihumanisták is. Alattomban pedig éppen úgy kibékülnek babonásan
a vallás istenével, mint a bigott nagyapjuk tette. Az isten, a papok istene
valóban nagy ellenség, a pap is az. De a kétszínûség még nagyobb ellensége az
emberi társadalom javulásának. Egy szocialistának, egy forradalmárnak éppen úgy
le kell számolnia azokkal, akik a vallásosságot érdekbõl ûzik, mint a lármás és
hazug szabadgondolkozókkal.
Párizs,
augusztus végén
Szocializmus 1908.
szeptember 5.
Ady Endre
|