163. KORTÖRTÉNETI JEGYZETEK

Bizonyos, hogy ma már talán Magyarországon sincs úgy minden, mint háromszáz év elõtt volt. Bizonyos, hogy Magyarország élete, sorsa nem a protestáns eklézsiák bátorságán vagy gyávaságán fog eldõlni. De az ember nehezen dob el bizonyos babonákat, minél öregebb és tapasztaltabb, annál nehezebben. Mert megtanulja, hogy minden poklokon keresztül a babonák is ott vannak a hajtóerõk között. Hozzászokott az ember, hogy a magyar protestan­tiz­musban erõt és nyugtalanságot sejtsen. Tehát valami olyan szellemet, mint a francia hugenotta szellem, elõsegítõt. Olyan szellemet, mely kifeszíti magát a dogmákból, s néha akaratlanul is szárnyal. És Magyarországon ma a protestánsokat csupán a Ne temere kezdetû pápai breve bántja. Semmi más csak a Ne temere, semmi, csak az, hogy a pápa a protestáns lelkészektõl megáldott frigyet nem vallja igazi házasságnak.

Egy erdélyi unitárius pap egykor a maga iskolázatlan, józan fejével mondott valamit. Bizonyos korszakokban az egyházak kezdenek csúszni, sõt egymás helyébe csúszni. A katolicizmus fanatikusabb lesz, mint a régi mexikóiak vallása s vadabb, mint amilyennek a dominikánus vérebek akarták egykor. Az alkuvó Luther-féle avagy anglikán-fajta protestantizmus helyébe csúszik a katolicizmusnak, a kálvinizmusból swedenborgi vallás lesz, s az unitáriusok nem mernek hangosan nyilatkozni, Isten volt-e József ács fia vagy gyarló ember. Ez így: teológus, együgyû és tudománytalan beszéd, de hozzágondolva a tapasztalati tudomány eredményeit, valóság. Hiszen még a szórványos, krisztianizálódó, zsidó iparkodások is ide tartoznak.

Bizonyos korszakokban, vagy gazdasági és kulturális válságok elõtt minden Isten gyáva lesz, a dogmák Istenei fõképpen, de ha egy kicsit körülnézünk, nem csupán a vallási dogmák Istenei. De igenis gyáva lesz mindenféle Isten, akit csak az emberi agy kigondolt. Ma Magyarországon a protestantizmusnak éppen úgy nem érdeke a régi szabadosság, mint a legújabb filozófiának az anyagi monizmus. A magyar protestánsokban van egy állandó, örökölt pápizmus-félelem. De ez ma csak a Ne temere-ig mer kifakadni, mert Baksay püspök jobban reszket Bokányitól, mint Sarto pápától.

Viszont ez megint úgy hangzik ugye, mintha ugyanaz az erdélyi unitárius pap mondta volna? Emlékezzék csak mindenki, Kenessey, az új erdélyi ref. püspök milyen örömmel barátkozott gróf Mailáthtal, a harcias pápista püspökkel. A szekularizáció gondolatát milyen riadtan fojtotta meg a kálvinista papság, ahogy könnyelmûen megszülte. Ma nem állanak egymással szemben a különféle istenek papjai. Mert ma Magyarországon elhallgatva, de mindenkitõl látva, nagyobb kérdõjel van az égen Jehovánál s a vallási szekták apró, gyáva Isteneinél. Perzsiában a múlt hetekben a papság látta be elõször, hogy neki jó lesz észretérnie, a papságnak csak olyan forradalmakban szokása részt vennie, amely nem megy, nem mehet túl az õ istene birodalmának határain.

Ma Magyarországon a kálvinista pap legjobb esetben olyan radikális és progresszív lehet, mint például Bánffy Dezsõ báró. Bánffy Dezsõ pedig talán még a bizonyos miniszterelnöki székért se szegõdnék a fölforgatókhoz, a vagyon és a könnyû módon szerzett kenyér rettegve gondol arra, hogy az õ ezerjeinek helyébe bizonytalan, elszánt, hazárd milliók tömegei jöjjenek. Íme, miért nem fáj ma Magyarországon Melius Juhász felekezetének sem nagyobb dolog, mint a Ne temere.

*

Gerov úrnak olyan arca volt, mint egy kutyafejû tatárnak s köpött, ha Szerbiáról vagy a szerbekrõl beszélt. Nacionalista lapot szerkeszt egyébként ez az úr Bulgáriában, Szófiában, s lapjának francia címe: Tribune des Balkans. Kilenc kerek évig tanult medicinát, jogot Párizsban, Lyonban, Genfben, Strassburgban Gerov úr. Egy vasúti kocsi internacionalizmusa hozott bennünket össze, s régen nem utaztam originálisabb emberrel. Azaz, ezt hittem azután, hogy elváltunk egymástól harmincöt órás utazás és barátság emlékével. Azóta az én úti bajtársam egyre cseréli lelkemben és emlékemben az õ nacionáléját, mivoltát. Tegnap például már azt hittem, hogy az egész embert, s mindazt, ami körülötte nevezetes, csak álmodtam. De nem, nézzen utána, akinek tetszik, s ha ideje van, hogy Szófiában igenis él Gerov Mátyás és a lapja. Sõt, azóta már a Szobranje hõse lehet a hõsöm: avval is eldicsekedett ti., hogy mandátumot kap. Egyik titkára õ a bulgár[!]-macedón komiténak, Párizsba, Londonba pedig fegyverek ügyében jött. Talán nem okozok neki bajt, ha szavam hihetõségéért ezt a rámbízott titkot is elárulom. Gerov úr él, kedves, világlátott úr, aki harmincöt óra hosszat láttatta magát, diskurált, s a többirõl õ nem tehet. Ha nem bulgár [!] téma volt elõttünk és közöttünk; mintha nem is Balkán-ember lett volna az útitársam. Megfigyeltem, hogyan érintkezik, ismerkedik, cseveg az úton más idegenekkel is. Formásan simán, európaira tompított és csiszolt élénkséggel, amiként az Nyugaton nevelkedett úrhoz illik. Látszott rajta, s mondta is, hogy angol, francia és olasz revûket szokott olvasni. Tudósokról, mûvészekrõl ismerete és véleménye volt, politikai hite progresszív, radikális. De csak a francia és olasz politikában, a mások politikájában, a magukéban nem.

„Ma még nacionalistának kell lennie Bulgáriában minden becsületes és okos embernek.” S mikor ezt mondta, már kicserélték, már ekkor a néhai bulgár cárok vad harcosa volt. Õk nem soviniszták, de nem nyugosznak addig, míg minden bulgárok [!] államilag is nem egyesülnek. Õk demokraták, de a parasztjaikat akár akasztófákkal is elzárják az idétlen s már Bulgáriába is betörõ szociáldemokráciától. „Én hiszek a szocializmusban, de száz évig még agyonlövetnék minden bulgár [!] szociáldemokratát. Én szeretem s személyesen ismertem Párizsban Verlaine‑t, de utálom azt a két bulgár poétát [!], akik nálunk új poézist akarnak.” (A nevüket is megmondta, föl is jegyeztem, de nem lelem most hirtelen a följegyzést a noteszemben.) Õ antimilitarista, de ma még minden bulgár [!] férfiú katona legyen; ma és még sokáig. Nekik fegyveres leszámolnivalóik vannak; s meg kell csinálniuk elõbb mindazt, amit a török hódítás óta meg nem csináltak. És rikácsolva kiabált, kutyafejû tatár arcáról elszállott a szláv melankólia és szõkeség.

„Egy szép napon arra ébred Európa, hogy a bulgár [!] hadsereg egyik fele Belgrádban, a másik Macedónia szívében van. Fiatal népnek érezzük magunkat, s a fiatalságnak joga van kikacagni s legázolni a vén bölcseket. Nekünk nem imponál addig a kultúra, amíg ellenünk is szólhat, s mi ráérünk még elfinomodni.”

Így és ilyeneket mondott. Gerov, s ezért nem tudom és hiszem én ma már azt sem, hogy harmincöt óra hosszat útibajtársam volt. Nem a XIV-ik vagy a XVI-ik századból kelt ki, s szegõdött mellém egy groteszk árnyék? Bulgár [!] volt-e csakugyan avagy magyar, oláh, szerb, albán, újgörög, örmény, horvát ez a Gerov? Valamelyik olyan néphez tartozó, melyet érintett vagy megállított egykor az ottomán erõ. Ezeknek a népeknek a lelkébõl ötszáz esztendõ hiányzik, s hiába minden. Ez az ötszáz esztendõ egy feneketlen iszák, amelybe hasztalanul ömlik a legjobb nedû is. Ez a Gerov magyar is, horvát is, közös típusa a török félholdtól elsápadt nemzetecskéknek. Ezekre új törvényeket kell megkeresnünk, ezekkel több baja lesz még a kultúrnemzeteknek, mint a hererók hordáival. Gerov úrral utaztam harmincöt óra hosszat, jó útitárs volt, nem unatkoztam. De Gerov Mátyás megerõsítette az én kétségbeesett magyarságomnak minden rettenetes gyanúját. Párizsban úgy köszönt el tõlem, mint a legkorrektebb, szellemileg fölnõtt francia kultúrember. És elment dinamitot s puskákat rendelni, hogy Keletrõl majd beledurrantsanak a nyugati kultúremberek szép, szent és ostoba optimizmusába.

(Párizs)

HSz. 1908. szeptember

A. E.