|
Budapestet
azzal szokás fejbevágni, hogy nem olyan magyar fõváros, mint amilyen francia
fõváros Párizs. Párizsra pedig nem szoktak ugyan Budapest példájával
rápirítani, de ugyanezt a vádat százszorosan szórják. Az új francia irodalomban
és publicisztikában valóságos iskolája támadt a Párizs-gyalázásnak. Hogy Párizs
nem francia se nyelvben, se lakosságban, se szokásban, se arcban. Hogy Párizs
lassan-lassan idegenek, jövevények, kalandorok prédája lesz, mint egykor Athén
a „metek”-eké. A régi Athén is akkor veszett el a görögség és emberi kultúra
számára, amikor idegen, zagyva népség szállta meg. Ez és ilyenek a vádak Párizs
ellen, amely pedig nyolcszáz esztendõ óta mindig kozmopolisz volt.
Fogós
a kérdés, s az egy hajóban utazók is veszettül távol vannak egymástól. Hát ki,
milyen, micsodás az igazi francia, s hol kezdõdik a jött-ment? Már a
faj-tudósok között is nagy az ellenesség, s csak a fõbb irányok négyféle helyen
keresik az õsfranciát. A gall-teória kezd gyöngülni, a latin még tartja magát,
s a Gobineau-féle franko-germánságnak is vannak hívei. De íme, a legfiatalabb
francia „intellectuel”-ek már szinte mind a franciák kelta származásában
hisznek. A nyelv nem argumentum - hirdetik -, s ami értékes ember-anyag van
Nyugat-Európában, az mind rokon és kelta-vérû. Egy nagyon finom és mély francia
író, Rémy de Gourmont, ezt a teóriát részletezni is tudja. Szerinte Shakespeare
is ír eredetû volt, tehát a legvalószínûbb kelta-epigon-fajból való. Szerinte a
Bretagne-ból és Belgiumból került francia szellemi nagyságok voltak a
legkülönbek és legfranciábbak. Szerinte Shakespeare és Racine közelebbi
rokonok, mint Molière és Victor Hugo. Szerinte a francia szellemnek
legközelebbi rokona az ír, még akkor is, sõt éppen akkor, ha angolul
jelentkezik. Rémy de Gourmont szellemes faj-teóriája szerint az õsi kelta
léleknek kell, szükséges ez a
nyelvbeli átöltözködés.
Csak
mint szellemesség, mint kuriózum mellett álltunk meg a kelta-elméletnél. Lám,
egy érdekes bizonyítéka annak, hogy a fajták csak látszólagosak, s egy mai nép
se ismeri õseit s fajiságának összetételét. Azután pedig már az éjszaki és déli
francia között olyan nagy az ellentét, mintha két glóbuson élnének. Hogy
lehessen Párizstól követelni meg az igazi franciaságot, mikor senki sem tudja,
milyen ez az igazi? Goethe határozottan franciábbnak tetszik, mint Victor Hugo,
s Taine németebb, mint Nietzsche.
*
De
e kissé haszontalan elmélkedéseknél érdekesebb Párizs franciaságának napi és
hírlapi problémája. Való, hogy Párizsban ma már angol és amerikai városrészek
kezdenek alakulni. A gyönyörû, hatalmas Opera-avenue-n alig van francia üzlet,
s a Bois felé vezetõ szépséges út palotáit amerikai s angol milliomosok
vásárolják meg sorra. A német invázió miatt szinte naponként jajgatnak a párizsi
bulvár-lapok. De hiszen van itt kolóniája minden nemzetnek, s csak magyar ember
is hat-hétezer él Párizsban.
Más
és talán veszedelmesebb dolog az, hogy terjed Párizs bennszülött franciái
között is az „anglománia” és újabban az amerikaiaskodás. Ruházatban, sportban,
bajusz- és szakállviseletben, affektált modorban, sõt még a diskurzus
nyelvében is. Mistral az õ provence-i nyelvével is francia, de ezek a sznobok -
faj-teória ide, faj-teória oda - valószínûleg már nem azok. Hírlapi nyelven a
„gall szellemet”, a „latinité”-t stb.-t siratják azok, akik Párizs
franciátlanságát is siratják. Alapjában azonban nem is elnemzetietlenedéssel,
de nemzetközi elbarbárosodással állunk itt szemben. Fõképpen Amerika hat itt,
de nemcsak Párizsra, hanem az egész világra. A sportember, az egyformán
öltözködõ, az érzéseket és hangulatokat megvetõ ember, kezdi végleg kiszorítani
a másik fajtát. A másik fajtát, amely egyéniségre törekszik mindenben, amelynek
világfölfogása esztétikai, amely szereti a mûvészeteket s önlelkének
libegéseit. De ez nemcsak Párizsban van így, hanem mindenütt a világon, ahol az
új gazdasági és társadalmi alakulások uniformizálták az embereket. A franciák
és párizsiak külföldieskedése ilyenformán nem is külföldieskedés. S nem is az
idegenek rontják meg Párizs franciaságát, hanem - a kor. A tizennyolcadik
században s a múlt század romantikus évtizedeiben is még a legjámborabb szatócs
kénytelen volt intellektuális kultúrát - legalábbis - utánozni. Ma a divatos és
nagyon megfizetett francia mûvésznek az az álma, hogy õt gentlemannek lássák, s
ha lehet, bejusson az automobil-klubba. Ez bizony mindenütt, Párizsban is, a
demokráciával járó gazdasági föllendülés eredménye. Nem tartós baj, de
eltarthat még vagy másfélszáz évig. Addig pedig a naiv, rosszullátó emberek
bogozhatják a teóriákat, s a francia sovének szidhatják a nem francia Párizst.
Érdekes különben, hogy a Párizs franciátlanságát siratók majdnem mind - németes
nevûek. Párizs pedig olyan francia, mint nyolcszáz év elõtt, s olyan, mint
amilyennek a mi napjainkban lenni kénytelen.
(Párizs.)
VU 1908. szeptember
20.
Diósadi
|