165. [A HOLNAP]

(Ady Endre előadása)

Kazinczy Ferenc valamikor úgy vágyott Széphalomról Erdélybe, mint Petõfi vágyott késõbb sokáig és hasztalanul Párizs felé. Erdélyi útján mámoros volt. Kazinczy reményeket falt, sõt bizonyosan jobbakat gondolt, mint amilyeneket kicsi, hamar összehúzódó fantáziájával írt. Tetszett neki minden, s a Wesselényiék zsibói ménese különb institúciónak látszott elõtte, mint valami leendõ akadémia. Ennek az egyszerre német és vadmagyar táblabíró-intellektuelnek csodálatos, ma is becsülendõ szimatja volt, Erdély, a régi Erdély mindig magyarabb és sokkal európaibb volt, mint a nyolcfelé osztott és béna Magyarország, Kazinczy fejében süröghettek a nagy nevek: Dávid Ferenc, Bethlen, Apáczai Csere, Bolyai, Wesselényi stb. Nagy névsor lenne, de elég ennyi, hogy egy csodálatos, alig érintett titok fátyolához jussunk. Erdély, amely büszke, szabad államként tárgyalt Angolországgal, Franciaországgal, Svédiával, Hollandiával, Lengyelországgal, a birodalmi császársággal, természetesen az ottomán birodalommal, magyar gyûjtõlencséje volt minden európai kulturális sugárnak. Az unió megölte Erdélyt, habár 1867 után még sokáig, pár évtizedig, az erdélyi nyugtalan, csalafinta elme teret kapott politikában, irodalomban, tudományban. Most már nincs Erdély, s emléke sincs kézzel foghatóan, szemmel láthatóan, helyébe lépett, az Isten akárhová tegye, a Dunántúl és Felsõ-Magyarország, nekem úgy mondta valaki, hogy a régi Erdélybõl ennyi maradt: Apáthy professzor a maga nemzeti-európai tudományos háborodottságával, báró Bánffy Miklós, egy sovány, amatõr vénával, báró Bánffy Dezsõ, mint politikus s azok a vékony grófi és bárói zsúrok, amelyeken, saját dicsekedése szerint, nagyon szívesen látják Farkas Imrét. Ez is valami, amikor tudjuk, hogy az az Erdély, amely enyhítõ körülménye volt Magyarországnak, s ahol Kazinczy Ferenc jól mulatott, nincs többé.

*

Egy nemzetet lehet jól kormányozni, lehet rosszul kormányozni, de ha ez a nemzet ér valamit, megölni nem lehet. Mocsáry Lajos, egy idült, magyar vezérpolitikus, akinek kivételesen, különben józan órái is vannak, egyszer elárulta magát, kisütötte, s ki is merte mondani, ami benne él a legelárjásodottabb magyar agyvelõben is: nekünk nem muszáj kultúrnépnek lennünk. Hivatkozott II. József korszakára, amikor a vármegyék máglyára hányták a legszebb nyomtatványokat, mert a nyomtatványok Bécsbõl érkeztek. Gebedjen meg Európa, nekünk semmi közünk az õ dolgaihoz, törekvéseihez; mi a magunk életét akarjuk élni. De ha ebben a saját életben valami harmonikus, valami lehetõ, valami ígérõ, valami jó volna. Ám ez, ekként semmi más, mint az a bizonyos kultúra-iszony s az az úrhatnámság, melyrõl már a három lófarkú török basák is lemondtak a napokban. S az az impotencia, melynek például Eötvös Károly mulatságos anekdota-zamatot tud adni és - mégis csak impotencia. (A magyar glóbus igenis magyar kitalálás, nem a német Michel fogta ezt ránk, mint mi akarnók elhitetni.) Az úri szabadság sorsa nem ennek a furcsa magyar nációnak a sorsa, de e néhány tízezer birtokosé, hanem ez már - politika. Még maga Kazinczy Ferenc is gyönge ember volt, aki Berzsenyi kedvéért hazaárulónak deklarálja Berzeviczy Gergelyt. Berzeviczy Gergelynek nemrégiben emléket állítottak, és ami Petõfiben ma is érték és nagyság, azt ma se sejti ez a nem intellektuális ítélkezésekre berendezett magyar társadalom. - Csodálatos, hogy még mindég lehetséges ez a szemfényvesztés, ez az íjazás a megfordított ló hátáról. Lamartine szeretett bennünket, de az õ véleménye se volt más, mint más epigonjáé, a Paul Adamé: hunnok [!] vagyunk. Elõretolt õrse a mongoloknak, tatároknak, perzsáknak, hinduknak, turkoknak s másoknak. Minden emberünk, aki még eddig Nyugat-Európa, Európa civilizációját, kultúráját szolgálta, úgy halt meg - Kerr szavait idézve - mint egy kóbor kutya. Az elmagyarosodó svábok, szlávok és egyebek, vadabbak, rosszabbak, ázsiaiabbak, árulóbbak az úgynevezett s kinevezett fajmagyaroknál.

*

Szerencsénk vagy szerencsétlenségünk, hogy nagyszámú zsidó penderedett erre a mi nagyon fátumos és szikos magyar földünkre. Sokféle zsidó, s ez megint szerencsénk vagy szerencsétlenségünk, de itt vannak körülbelül egymillióan eddig. Nagyobbrészt elromlottak, mert a zsidó csodálatosan elsajátítja, sõt kiélezi annak a fajtának, amelyhez betelepedik, minden vétkes karakterisztikonját. De elromlani egész masszájában még se tud, mert nemes race, fáradtan is fürge, hirtelen emelkedésében is - legalább - garanciát ad a jövendõ sarjaiban. A Lipótvárost legjobban a Molnár Ferencek csúfolják, de adja az Isten, hogy a Lipótváros mai urai legalább két generációig termékenyek legyenek és - vagyonosak. A harmadik generáció már olyan lelkes, kultúrás, szép magyar lesz, mint Apáczai Csere János. Taine Graindorge úr jól mondja, Isten mentsen a hirtelenül fölgazdagodott, míveletlen vadaktól. Ez igaz, de csak Franciaországban, mert Magyarországot még az a szerencse se érte, hogy hirtelenül föl­gazdagodott polgársága teremjen. Nálunk hiányzott, s kultúrhistóriánkból már végleg ki is hullott a mi saját Voltaire-korszakunk, avagy az elõtte és utána való. Petõfit véletlenül megtette a maga nem programos, de erõs népiessége, Aranyt a szolid, békés, intelligens, hétszilvafás nemessége s rigmusos falusiassága. Már Vajda János máig se tudott eljutni az elismerésig, mert rosszul érkezett: akkoriban még intelligens magyar zsidóink se igen voltak. Ma sincs nagyon nagy, nagyon számottevõ szép elõkelõ magyar publikum, de mi lett vagy mi lehetett volna Vajda Jánosból, ha most jön?

Azaz bocsánat, Vajda Jánosból, ha ma él, akkor se lehetett volna több, sokkal több, mint a maga idejében. A mi szociális fejlõdésünkbõl, ami nem is fejlõdés, kiesett a finom, literátus fajta, mondjuk: az esztéta. Ez nem csoda, s az sem csoda, hogy a magyar zsidó nem csinálhat csodát a saját idegélete ellenére. Volna két kicsi, csöpp seregünk az intellektuális kultúrára: a civilizált magyar zsidó s a régi Erdély értelmében nevelt s még el nem züllött magyar. Éppen ez ellen a két értékes fajta ellen követ el minden elkövethetõt a tíz év óta grasszáló mixt-fajta, se magyar, se más. Megint politika lenne belõle, ha megint magyarázni akarnók, ami elõttünk, a fórumon folyik.

*

A zsidó ideges, ha még nem is kultúrember, a magyar ábrándos, ha ritka esetben kultúrember is. Ebbõl az idegességbõl és keleti, kéjes ábrándosságból születhet-e valami fix valami, amiért mi tízen, ötvenen, százan odaadtuk az életünket, bízva, Nyugatra nézve, túszokként? Ez az a nagy kérdés, mely szinte csaknem elõtte jár minden politikai és gazdasági változatnak, mely e nyomorult s tarka nemzetiségû, de esetleg históriailag lekötött és kötött, sõt küldött országnak és nemzetiségnek elevenjébe vág. Liberális, anarchista magyar vagyok: mondjuk, hogy egy beteg civilizáció kiirtására kerültünk a Duna-tájra, a Kárpátok alá, de akkor ne kényes­kedjünk, hanem az új ágyúkon kívül semmit se fogadjunk el a beteg civilizációból. Öljük meg Homérosztól, Dantétól, Voltaire-tõl, aki csak utunkba akad, Beöthy Zsoltig, Rákosiig és Szabolcskáig, mert a senkiket is meg kell ölnünk, hiszen ezek valakiknek mutatják magukat, és úgy forgatják saját fogsoraik között Goethét, sõt Shakespeare-t, mintha ezek mi ellenünk, szegény, vérezõ nyak [!] ellen s értük éltek volna. Vagy-vagy: vagy vagyunk hunnus-elõörsök, új leendõ kultúra barbár prófétái, vagy részesei akarunk lenni az igazi Európa kultúrájának. Sokáig nem akarunk jégen mászkálni, ide-oda rángatódni, s az egész ügybe belebolondulni. Tessék törvényhozásilag kimondani, hogy az intellektuális élet és foglalkozás tiltva van Magyarországon. Akkor szétnézünk, s kibõl földmívelõ, kibõl beamter, kibõl katona, kibõl kereskedõ lesz. De, óh magyarok Istene, hisz ez végeredményben ismét az irodalomhoz fog vezetni, az ördög vigye el. Mert, óh népem, Árpád népe, az a legszörnyebb és legmagyarabb átok, hogy a kultúrát nem lehet kikerülni.

Nagyváradi Napló 1908. szeptember 29.