|
Párizs,
szeptember hó
Franciaország
és Navarra legúribb rendõrbiztosa kétségtelenül a híres és nevezetes Paoli úr.
Majdnem harminc esztendõ óta Paoli úr a Franciaországban idõzõ fejedelmi
személyek rendõr-angyala. Mert „Marianne”, ez a kacér francia köztársaság,
szereti ám a szuveréneket. Nemcsak szereti, vonzza, hívja, s meghódítja õket:
Franciaországba több Felség és Fenség szokott ellátogatni, mint akárhová.
Párizs, a Riviéra, Biarritz, Aix-les-Bains, Dieppe ki nem fogynak a fejedelmi
látogatókból. S a köztársaság szörnyû gonddal ügyeltet reájuk, s inkább az
Elnököt hordja szét egy bomba, semhogy egy magas vendégnek a hajaszála is
meggörbüljön. Paoli úr a köztársaság fölkent fõdetektívje, aki majdnem harminc
esztendõ óta vigyáz a magas vendégekre. Ha parádé van, akkor is ott van a
hatalmas személyiség árnyaképpen mindenütt. Ha pláne inkognitóban bolyong a
magas védenc, Paolival kell bolyongania, ennie, mulatnia és unatkoznia.
És
most Paoli úr ki fogja adni könyv alakban az emlékiratait, és bizonyos, hogy
ennél kapósabb könyv nem volt és nem lesz mostanában. Az nem számít, hogy ezt a
könyvet valószínûleg egy ügyes újságíró írja Paoli úr helyett. Nem is igazi
emlékirat ma már, amit ugyanaz a valaki ír meg, aki emlékezik. A könyv mégis
érdekes lesz, és Paoli úr szívesen árul el elõre egyet és mást a könyvbõl.
Mindenekelõtt elárulja, hogy õ a fejedelmi perszónákat általában érdekes és
szeretni való emberfajtának ismerte meg.
-
Bizony - vallja Paoli úr -, ezek a szegény bíboros, koronás lények jobb sorsra
volnának méltók.
Lovagias
franciaként elsõsorban a fejedelmi nõkrõl tud sok szépet mondani Paoli úr. Két
kedvence, Viktória angol királynõ s a mi néhai Erzsébet királynénk extázisba
hozzák, ha róluk beszél. Viktória királynõnek Cimiez, Nizza mellett, s Erzsébet
királynõnek Cap-Martin volt a francia otthona. És Paoli gyönyörûen megható
emlékeket tud errõl a két olyan különbözõ lelkû és sorsú asszonyról. Ha nem is
igaz talán, de milyen szép és valónál valóbb, amit Erzsébet királynõvel mondat.
Elõttünk, körülöttünk a hiúság vására a kozmopolita, csavargó gazdagok piacos
tömege:
-
Mi csak álmodjuk mindezt, rebegi halkan, csak önmagának, a szomorú királynõ. Mi
magunk se létezünk, semmi sem valóság, ami térben és idõben jelentkezik. Talán
csak az az egyetlen valóság, ami elmúlt, s amit nem is merünk már elhinni. Vagy
talán még az sem, semmi sem, nincs semmi, semmi.
És
Viktória királynõ, aki matróna-korában is bakfis maradt. Mindig tudott örülni,
mert az öröm se érintette nagyon-nagyon mélyen. Azt mondja Paoli, olyan naiv
volt, hogy sokszor erõszakkal kellett visszatartani egy-egy tréfás-kínos
felsüléstõl.
Edward
királyról persze rajongva beszél Paoli úr. Majdnem úgy kedveli, mint György
görög királyt, és sokkal jobban, mint Lipótot, Belgium királyát s Kongó
császárát. György királlyal néha mulatnia s lumpolnia kellett, mint egy
elkényeztetett diák mellé rendelt nevelõnek. Nem valószínû azonban, hogy az
élõ, hatalmas urakról mindent megírjon; amit látott és tud. Nem fogjuk tehát
tõle azt se megtudni, hogy Alfonz spanyol király csakugyan úgy mulatott-e
Párizsban, ahogy a legenda tartja. Talán még az orosz nagyhercegekrõl se fog
olyan bátran írni Paoli úr, mint ahogy egy memoár-íróhoz illenék.
Talán
a perzsa sah-t, a néhait és az élõt, Szizovatha királyt, a maharadzsákat s más
egzotikusokat nem fogja ígyen kímélni. Bár ezek is valamennyien rendjeleikkel
ékesítették föl Paoli urat. Mert az ugye természetes, hogy Paoli úrnak több
ordója van, mint bárkinek Franciaországban? De a könyve csak akkor lenne
érdekesnél több, ha õ írná és ha majd csak a halála után jelenne meg. De Paoli
úrnak van annyi esze, hogy nem vár egészen haláláig, amikor élni jó és élni
kell. Pénzt és hírt annyit fog hozni ez a könyv, hogy egy Anatole France
beleszédülne. Nem rossz dolog, mert nem rossz dolog földi hatalmasok
közelségében lenni. Hacsak annyira is és köztársasági házõrzõ eb bárcájával
ellátva, mint Paoli úr.
Az Újság 1908.
szeptember 30.
Diósady
|