|
Megírta
õ is, Szent Albert a maga kis levelét Beöthy Zsolthoz, s ezen nem csodálkozunk.
Jaj, hiszen õ a kultúrának is minisztere volna, s ezenfölül hálás ember. A
családnak, melyhez Beöthy Zsolt is tartozik, bizonyisten sokkal tartozik õ.
Tehát volt oka és joga írásos fölköszöntõt mondani - tinta-baritonnal. De õ nem
elégedett meg ennyivel: õ bírálatot mondott a mai magyar irodalomról és
kegyetlenül végigvágott azoknak a hátán, akik nem Assisi Szent Ferenccel
tartanak. És nem akadt magyar lap, magyar író, aki csak halványan, ceruzájával
is leírja: veto. Hát én leírom anélkül, hogy kikiáltott, notórius irodalmi
forradalmárságomat állítanám õkegyelmessége elébe. Az más kérdés, az lehetséges,
hogy én és bajtársaim lázadók és túlzók vagyunk. Nem a mi ügyünkrõl van szó,
nem egy irányéról, de az egész irodalomról.
Nem
ismerjük el õkegyelmességének azt a jogát, hogy hozzászóljon az irodalom
dolgához. Õ nagy szónok, de soha életében még egy ép mondatot ki nem mondott.
Alanyt, állítmányt és értelmet a gyorsírók raknak utólag a beszédjeibe.
Õkegyelmessége csak akkor mond kerek mondatokat, amikor németül, angolul vagy
franciául, külföldön zengedez. Akkor is banalitásokat mond, de ez nem a mi dolgunk,
s fõképpen nem az irodalomé. Ellenben amikor beszédjeit könyv alakban adta ki,
tíz íródiák se tudott ezekbõl a beszédekbõl Cicero-ópusokat csinálni. Aki nem
hiszi, olvassa el ezeket a beszédeket, mely[ek] azonban rögtön a
Kisfaludy-Társaságba juttattá[k] elszavalójukat.
De
az irodalomnak van más, tárgyibb és dühösebb oka, hogy Szent Albert leveléhez
hozzászóljon. Mit tesz a magyar kultuszminisztérium az irodalomért s mindazért,
ami gondolatbeli lelki érték? Tacskó piktorok, kupec írótanárok, klerikális
penna-csibészek és mindenki senkik szívesen fogadtatnak a
kultuszminisztériumban, Az irodalom, az igazi irodalom sohse kapott, és ma sem
kap onnan semmit.
Mi
kormány, társadalom, sõt közönség nélkül, szenvedve, mártírokként igyekszünk
ennek az országnak lelket, karaktert, jogcímet s kultúr-zománcot adni. A kutya
sorsa a nem alkuvó, büszke, kemény magyar író sorsa. Erre születésnapot ül egy
fõrendiházi tag, aki hiányzó domíniuma helyett kénytelen volt az irodalom által
megméltóságosodni. S erre jön a magyar kultúra minisztere, aki aligha olvas
mást, mint a jezsuita vitairatokat, s röviden, hegyesen leköpi az irodalmat.
Hohó, gróf úr, Szent Albert, ehhez többnek, jobbnak, míveltebbnek és
elfogulatlanabbnak kell lenni.
Azt
mondják, hogy mûvészlélek, s különösen a muzsikához ért. Akkor pláne szépen
vagyunk: ez az úr [az] Eliana operát kinevezte remekmûnek. Cikket írt róla egy
német lapban, s egy szürke, de kellemetlenül önhitt karmestert megtett a magyar
zenevilág urának. És ez a miniszter akar direkciót adni s mutatni a magyar
irodalomnak. Hagyja békén az irodalmat, ha eddig megvolt, s nagy, kormányzó
urak nélkül is. Újra veto-t mondok mindazok nevében, akiknek van az irodalomhoz
egy kis közük.
Budapesti Napló
1908. október 6.
Ód.
|