|
I.
Mert ünnepek kellenek
Hajh,
hajh, az Egyház nem rosszul van megcsinálva, de azt kell sokszor hinnünk, hogy
örökéletre. Az Egyház úgy ismeri az emberi értelem gyarlóságát, hogy szamár
volna, ha hasznot nem húzna belõle. Valahányszor valaki az Egyház ellen csinált
valamit, mindig az Egyház mintájára csinálta. Itt vannak most megint például a
szabadgondolkozók akik pedig ugyancsak vagdosnák a szent Hydra száz fejét.
Párizsban november két elsõ napján kongresszusra gyûlnek össze a
franciaországi szabadgondolkozók. És a kongresszus egyik fõ pontja, hogy az
egyházi ünnepek helyett állapítsanak meg - világi ünnepeket. Például
Boldogasszony fogantatása helyett legyen a szabadgondolkozók ünnepe a házasság
ünnepe. Legyen ünnep például a gyermek serdült korba lépésének, e valóban
isteni eseménynek az alkalma. De ünnepek kellenek, ma még ünnepek kellenek,
mint ahogy azt az Egyház szinte kétezer év óta bölcsen tudja. S mióta istenes
vallások vannak, voltak ünnepeik is. És akármilyen embertársadalmi, morális
inst[it]úció csak úgy boldogulhat, ha az Egyházat utánozza. Comte, a
pozitivista, végre is egy új Egyházat eszelt ki, s ha a szabadgondolkozók
legyûrnék az Egyházat, újat kellene helyébe csinálniok. Nagy politikátlanság
ezt így bevallani, de igaz, mert az emberek külön-külön talán eszes lények, de
seregben, csomóban rosszabbak a csordánál. A csordának pedig delelõ kell, mint
a hortobágyi gulyástól Sarto pápáig mindenki tudja.
II.
Nemesség a tudósnak
Erdély
fejedelmeinek idõszerû bölcsessége szerint minden kálvinista pap nemes ember
volt. Ez a maga idejében nemes gondolat, elõkelõ rendszer, gyönyörû
fölvilágosodottság volt. Hasonlóképpen szép volt, amikor fölvilágosult nyugati
fejedelmek lovaggá üttettek érdemes tudósokat és írókat. Shakespeare is, ha
igaz, ilyen nemes, igazán elõkelõ királyi kézbõl lett gentleman. De, istenem,
ma, most 1908-ban van még ország, ahol tudósokat, úgynevezett tudósokat
nemesítéssel jutalmaznak. Hát nem optimisták azok, akik azt állítják, hogy
Magyarország csak negyven-ötven évvel késik el a nyugati kultúrnépektõl. Fenét
negyven-ötven évvel, hanem két-három évszázaddal, s némely dologban többel is.
Némely dologban ezer és egynéhány esztendõvel, annyival, amilyen koros ez az
ország itt a Duna-Tisza körül.
III.
Az áldomások országa
Dínomdánom-ország
evõ-ivó-ország, asztal-ország, koccintó-ország vagyunk mi. És meghatóan bájos
az a hitünk, hogy asztal körül, közös tállal, pohár mellett testvérekké
változtathatjuk az ördögöket is. Lám Zichy Tivadar gróf is azt hiszi, hogy a
tegnapi park-klubi delegátus lakoma óta az osztrák delegátusok a legjobb
cimborák. Ez a magyar politikai bölcsesség régi iskolája: bandérium, ováció,
áldomás. A higgadt, mívelt formákba nevelt, s formákhoz szokott európai
embernek ez nyilván mulatság. Mint ahogy Keletre szalad minden túlcivilizált
ember, ha valami naivul, õsiül furcsát, vadat akar látni. Ez a mi mindenkit
megáldomásoztató szokásunk olyan kuriózum az európai idegennek, mint az
eszkimók között járó utazónak az, amikor házigazdája kellõ felvilágosítással
kedves nejét vele hagyja ott a kunyhóban. Az utazó hazajön, de azért nem írja
meg a könyvébe[n], hogy a világ elsõ népe az eszkimó. A Zichy Tivadar gróf
ebédje után se fogják az osztrák delegátusok azt mondani, hogy ezek a magyar
politikusok valóban hatalmas, páratlan kultúremberek.
Budapesti Napló 1908.
október 29.
Ód.
|