|
Tehát
ünnep lesz abból is, amit Montenegro is óvatosan avatna ünneppé: az utolsó
nemesi fölkelésbõl. De a legutolsó nemesi fölkelésbõl bezzeg nem lesz ünnep
mostanában, de csak úgy száz-kétszáz év múlva. Tudniillik ma azok ünneplik az
utolsó nemesi fölkelést, akiknek méltó elõdeik Gyõrött olyan szépen szaladtak.
Akik mostanság szaladtak meg, a legeslegújabb nemesi fölkelõk ezzel az ünneppel
akarják biztosítani azt, hogy õk is fognak kapni valamikor ünnepet.
Beszélik,
s írják, hogy néha históriába kerülõ nagy csaták után is az emberek, sõt a
vezérek maguk se tudják hirtelenébe, hogy ki gyõzött. Egyetlen kivétel - úgy
látszik - mink volnánk, mink boldog magyarok, akik mindig gyõzünk. Mi Gyõrött is
gyõztünk, s mi a múltkor is gyõztünk, amikor Bécsben elfogadták a nemzeti
kormányt.
Bájos
ünnep ez az inzurrekcionális ünnep minden alágondolt mellékleteivel egyetemben.
Hiszen, ha férfiak és magyarok volnánk, inkább talán Napóleon híres
fölszólításának évfordulóját kellene megünnepelnünk. Azonban a betyárizmus,
hogy izmussal becsüljük meg a magyar társadalom mai hangulatát, nem olyan
józan, mint egykoron a magyar betyár esze. Ugyanaz a Fazekas Ágoston vagy hogy
hívják, alispán vagy micsoda, aki tegnap felségsértésig mert elmenni, ma
ünnepli a nemesi fölkelést.
Borzasztó
volna, ha az ember ma már nem tudná, hogy magyarul nincs semmise borzasztó.
Sõt: magyarul ma nem is lehet más ünnepet ülni, mint a nemesi fölkelés ünnepét.
Lóra
ülnek fringiáikkal a nemesek, megszaladnak, s a vége - dicsõség.
Hazudtunk,
legalábbis tévedtünk: meg kell ünnepelni az utolsó nemesi fölkelést. Ilyen
nagyszerûen, mint ez az ünnep, semmise, egy új, magyar Tacitus se tudná
jellemezni a magyar uralkodó osztályt és ez osztály történelmét. A mozik
korában el is várhatjuk a mai rendtõl, hogy ilyen szimbólumos mozit adjon a
népnek.
Budapesti Napló
1908, október 30.
Ód.
|