|
Vaády
Imre de genere Bajtsch és Kronstein A. Béla urak a napokban megszagolták, hogy
én Budapesten vagyok, s beállítottak a hotelembe. Komor volt a két úr, elszánt,
fölkészült gõgû, s nem tudom, kiknek a nevében beszélõk. Azaz beszélni csak
Vaády Imre beszélt, s Kronstein A. Béla úr e beszédhez csupán méltóságot és
kísérõ gesztusokat nyújtott.
-
Ady úr - mondta Vaády -, ön verseket ír, s megsérti Magyarország literáris
közönségét avval a balga gyanúval, hogy az ön verseit nem értik meg.
-
Uram - válaszoltam én nem túlságosan bátor hangon -, valószínûleg egy kis
tévedés is lesz ebben a dologban. Hadúrra, Jehovára és minden Istenre esküszöm,
akik önöknél számítanak, hogy a legérthetetlenebb verseimet se hiszem
csalhatatlanul érthetetleneknek.
-
De ön fogta magát, és forradalmat, fölkelést, újítást, sõt újulást hirdet, ön
lázít, ön henceg, és sereget gyûjt, mint Szerbia. - Én? - nem, uram, azaz urak,
én nem vétkeztem, én nem vagyok olyan bûnös ember, mint önök hiszik: én csupán
vagyok. Bûnnek elég bûn ez, de ez a bûn annyira hasonlít az eredendõ bûnhöz,
hogy nem volna szabad érte elkárhoztatni.
-
Igen ám, de önnek a nyomában kétszáz apró Ady száguld s csörgeti a fegyverét.
Hogy így, hogy úgy, majd megmutatjuk a harcias öregeknek, az ifjú véneknek s a
boldog sikerhez-érteknek. Ezt mégis csak ön csinálta; ön rendezi a modernség
vagy nem tudom micsoda nevében?
-
Hallgassanak meg, urak, és ne ragadtassák magukat esetleges inzultusokra,
mielõtt meg nem hallgattak légyen.
-
Halljuk, halljuk! - zúgtak Vaády Imre de genere Bajtsch és Kronstein A. Béla
urak.
-
Tehát, uraim, én nem vagyok semmiféle titkos társaságnak küldöttje, elnöke, sõt
tagja sem. Nincs közöm az úgynevezett magyar modernekhez, s az én állítólagos
irodalmi lázadásom nem is lázadás. Ravasz, kicsi emberek belémkapaszkodhatnak,
mert türelmes vagyok és egy kicsit élhetetlen, de oka ennek se vagyok.
Melanéziában van egy duk-duk nevû társaság, afféle õsformájú szabadkõmívesség,
ahol a vezér ritkán tudja meg, hogy õ a vezér. Talán ilyen vezér lehetek én
ugyanakkor, mikor a régi hasonszõrû magyarokkal való közösséget jobban érzem,
mint ember valaha érezhette. Gondolják-e, uraim, hogy én helyrehozhatatlanul
megsértettem önöket s azokat, akik önökkel együttéreznek?
-
Az ön emberei azt hirdetik, hogy le kell számolni mindenkivel, aki csak ön és
önök elõtt élt és él vala. Tehát a magyar modernek nagy leszámolásra készülnek,
és önnek ezt tudnia kell.
-
Nem, én nem tudom ezt az ügyet, s nem tudok semmit arról a forradalomról, amely
állítólag nevemben, az én nevemben dúl. Se Balassánál, se Csokonainál, se
Petõfinél újfélébbnek, modernebbnek nem tartom magamat. Különben is régen
tisztázott dolog, hogy a modernek roppant szolid emberek: a jövendõ
klasszikusai. Nem vállalok semmi közösséget és sorsot azokkal, akik
elfelejtettek magyarul is megtanulni. Nincs dolgom azokkal, akik elolvastak
néhány olcsó kiadású német könyvet, s most ennek az árán meg akarják váltani a
magyar irodalmat. Nincs közöm a betegekhez, impotensekhez s mindazokhoz a
fiatalokhoz, akik engem jobban gyûlölnek Gyulai Pálnál, aki végre - tudom - nem
is olyan nagyon gyûlöl. Ki vagyok, mi vagyok, mit jelentek, sem én, sem
kortársaim nem dönthetjük el. De azt már jogom van kijelenteni, hogy a
nevemben, cégérem alatt ágáló senkiket jobban utálom, mint általában engem
szokás utálni.
-
De legalább magyarázza meg nekünk, mit jelent a modernség, forradalom és a
többi?
-
Jelenti azt, hogy a talentumnak megvan a maga brutális fátuma minden idõben,
még az aranykorokban is. Pláne, ha egy kis interregnum van, mint nálunk volt az
utolsó idõkben. Ha aranykor helyett szûkös esztendõk után mer jelentkezni valaki
akármilyen értékkel, de értékesnek látszóan, az ilyen ember úgy jár, mint a
mesebeli gazdag, akirõl minden ruhaholmit leszednek, s közben azt mondogatják
neki, hogy csodálatos köntöse és ruhái vannak.
-
Szóval, ön kijelenti, hogy nem akart sem bennünket, sem a magyar közönséget nem
akarta megsérteni?
-
Igen, én ezt kijelentem, s nem azért jelentem ki, mert az urak olyan szigorúak
hozzám. Nevemben és mellettem egy csomó senki mozog, dúl-fúl, harcol és ír,
akikhez semmi közöm. Én inkább akarnék központi fõszolgabíró vagy alispán lenni
Szilágy vármegyében, a vármegyémben, mint hírhedt költõ. Nyilván erre
teremtõdtem, de fájna, ha olyan ízetlennek, be se pácolt vadnak látszanék, mint
amilyennek látszom. E kabaré-országban talán jobban tudnék élni, ha ilyen
volnék, de nem vagyok ilyen.
-
Tehát ön nem akarta megsérteni a magyar publikumot, s kimagyarázással
elintézhetjük ezt az ügyet?
Vaády
Imrét, de genere Bajtschot és Kronstein A. Bélát egy shakespeare-es mondással
engedtem el magamtól.
-
Vannak dolgok, uraim, az Ég alatt, melyek esetleg csöppségek, de amelyek
egyszer meg fognak nõni. S ha nem nõnek meg, akkor is nagy dolog az, hogy
vannak az Ég alatt becsületes emberek is.
Új Idők 1908.
november 15.
Ady Endre
|