|
- Válasz A Holnapnak
-
Juhász
Gyula úr Nagyváradról (a nyílttéri Hymen-rovatok nyelvén) eljegyezte Ady Dühike
kisasszonyt egy nyomorult szilágysági faluból, Érmindszentrõl. Ha az Új Idõkbe
írott Duk-duk-cikkemet ezerszer megbántam volna, Juhász Gyula hallatlanul
merész huszonöt sora után, ezeregyszer megint megírnám. Mindenekelõtt azonban
kijelentem, hogy Juhász Gyula úr aligha az egész A Holnap irodalmi társaság nevében írhatott. Ha pedig valóban A Holnap nevében írt és írhatott, tudnék
jobb Cyrano-idézetet, mint õ, ha Rostand-t annyira becsülném, mint õ. Mert
Ábrányi Emil leborulhat Rostand elõtt, s félálomban játszhatja is Cyranót, de
mindezért tehetsége szerint élt, megdolgozott és megszenvedett. Hogy Juhász
Gyula úr az én mellemnek Rostand-idézet lándzsáját szegzi, ez mutatja az én
igazamat. A Duk-duk-cikket sokan félreértették, de olyan kompetensül, joggal
senki, mint õ, Juhász Gyula, vagy õk, a Juhász Gyulák.
Uram,
uram, Juhász Gyula uram, én kilenc évvel ezelõtt már az voltam, aki ma vagyok.
Azóta mindennap beverték a fejemet, s végül elértem azt, hogy Juhász Gyula
megtagad. Hát (héberes fordulattal) elérhette volna-e Juhász Gyula, hogy engem
megtagadjon, s a „magyar ugar”-t a maga ekéjével szántsa, ha én nem jövök?
Babits Mihály nagy ember és nagy költõ, de kérdezze meg például Babits Mihályt.
Hát
önök szenvedtek, Juhász uram, s én csak a hír gyümölcseit, a pénzt, sikert
potyogtattam az ölembe? Azt értem el, amit megjósoltam: az öregek,
tekintélyesek szeleburdi senkinek, s önök, úgynevezett ifjak, vén szamárnak
tartanak. Például a nagyon intelligens Riedl Frigyes szerint egy modern
Lisznyay Kálmán vagyok, s önök szerint, Juhász úr, egy renegát Vahot Imre.
Pedig, kissé gyáván, mennyi igazat írtam meg az Új Idõk kis cikkében. Igenis,
egész sáskahad jön a nyomomba, akik fölfalják, amihez én verselve, álmodozva
hozzá se nyúltam. Igenis, engem tudtomon és akaratomon kívül száz-kétszáz ember
megtesz garabonciás diáknak. Nekem igenis tisztáznom kellett az ügyet: se az
öregekkel, kiknél az öregség marhaságot jelent, se az ifjú, neveletlen
csikókkal nem akarok együtt menni. Ezt Juhász Gyulának tudnia kellett, százszor
elmondtam ezt neki és társainak. De mit csodálkozom Juhász Gyulán, amikor nála
erõsebb, logikusabb lények is magukra vették annak a bizonyos cikknek a
sújtását.
Nem
Juhász úrról s A Holnap-ról van szó,
de mit köszönhetek én a fiataloknak? Lélek nélkül utánoztak, parodizáltak
nagykomolyan s egyenesen megkönnyítették azok helyzetét, akikkel én akaratlanul
harcba kerültem.
Sokkal
falusibb, makacsabb és - bocsánat - originálisabb lélek vagyok, mintsem pardont
kérjek A Holnap-tól. A Holnap maga fog rájönni, hogy azt a
nyolc-kilenc évet, míg Ady írt, nem lehet elfújni. Az Akadémiától kezdve a Lángoló Ifjúság revüig mindegy már
nekem, mit gondolnak rólam.
Sohase
akartam más lenni, s ez se sikerült, mint egy új igaz ember, Ady Endre. Kívánom
Juhász Gyula úrnak, hogy neki jobban, tisztábban sikerüljön ez az egész mûvészi
szándék. Mert mûvészi volt, s ami benne nem volt mûvészi, nem lehetett, az a
magyarságomon múlt, a kutyafáját.
Elpusztulni
majd csak el tudok pusztulni hamarosan a magam erejébõl is. Istenemre, nem
siettetik e pusztulást azok, akik Budapesten, Nagyváradon vagy bárhol
elérkezettnek látják az idõt, hogy Ady Endrével leszámoljanak. Ady Endre akkor
pusztul el, amikor önszemélye miatt muszáj - valószínûleg nemsokára -, s nem
tart ankétet errõl a fõvárosi és vidéki revükkel.
Programosan
nem leszek ezután sem az oktalan tanulatlan, céltalan lázadók vezére. Azt
pedig, ameddig, rövid ideig élek, bízzák reám a nem haszontalan fiatalok, hogy
az öregekkel miként kell bánni.
De
- nem tartja ezt különösnek Juhász Gyula úr - mégis különös, hogy irodalmi
botrány, valóban irodalmi, lelki, intellektuális botrány is csak a hûtlen Ady
Endre nevében és jegyében törhetett ki? Én egyetlen barátomtól se távolodtam
el, s ha messzebb vagyunk egymástól, õk ugrottak néhány bolha-ugrást.
Érmindszent,
november 23.
FM 1908. november
26.
Ady Endre
|