|
(Kabos Ede regénye)
A
jövõ fészke nem új rakású fészek, a Verebeké volt annak idején, címet
változtatott, elérte a verébfátum: meg kellett tagadnia a szerénységét. Kabos
Ede Verebek címû regénye a Jövõ fészke címmel jelent meg most egy új
könyvzuhatagban, Grilléknél. Valóban magyar alkalom, szokás és szerencse: tíz
farsang után vallani szerelmet egy régi ideálnak, s éppen akkor, amikor maszkot
vett föl. De a vallomást meg kell tennem, nem éppen hevülésem parancsából, de
önmagamért, ki a nyugtalan szomorúságok hasis-evõje lettem mostanában. Különben
is a Verebekrõl, vagy ha úgy tetszik a Jövõ fészkérõl a mi jó, szelíd kis dr.
Kontunk künn Párizsban franciául többet írt talán, mint itthon írtak magyarul.
Én harmadszor olvastam el most, régi szomorúságaimat tetéztem újra, s különben
minden értékes magyar könyv mindig szomorú és mindig új.
Kabos
Edének a regénye, amikor azt egy napilapba behajigált darabokban s elõször
olvastam, csak édes, csiklandozó szomorúságokat adott. Azóta a regény
megegészedett, íme még címet is újat kapott, íróját pedig egyre akaró forrongó
mindig-mindig megifjuló lelke más tájakra vitte. Õ talán vígabb, a regénye se
szomorú, de én a szomorúság szorító fekete vas-szûzének karjai közt érzem
magunkat. Kabost, a világot, amelyet látott, a szögletet, ahonnan látta, a
muszájt, ahogyan látnia s, óh jaj, azután írnia kellett. A regényt, alakjait,
meg-megzökkenõ melankóliáját, szomorúan-szép tökéletlenségeit és magamat
lehet-e szomorúaknak nem látnom? A Jövõ fészke maga is szomorú hely ám, minden
hely szomorú, ahol a múltat sínylik, emiatt a mát nem élik, s gályarab-munkát
végeznek a jövõért. Lehet, majdnem bizonyos, hogy ez és ilyen az egész élet, de ez,
így, nem sikolt ki a regénybõl, pedig milyen nemes, komoly szándékkal
íródott utolsó soráig ez a könyv.
Mennyi
mindent látott és érzett Kabos Ede, míg e könyvbe kezdhetett s mennyi mindent
nem látott és nem érzett meg. Az elhanyagoltságok, a meg nem látottságok, a
kimaradt érzések jajgattak most a fülembe, hogy harmadszor olvastam. S mert
szomorúságot minden fajtából többet kaptam most, mint elõször és másodszor, a
háladatosság szinte betegesen jön rám. De vigyáznom kell, mert Kabos Edét
nagyon szeretem, mint az apámat, tehát árthatok neki, azaz dehogy neki, ennek a
rovásnak, minden buzgó szóval. Pedig ártani már ártott õ is önmagának eleget, s
aki úgy tudja, mint én, hogy Kabos Edét mennyi áhítata a mûvészetnek, mennyi
gyönyörû, rajongó kedv, sokszor fekete kedv, tartja lábon és írópapíron,
megértené azt is, ha dühöngenék szeretetemben és háladatosságomban. Milyen
keveset kapott ez az ember is egy-két kortársával egyetemben, akik csináltak
pedig valamit ebben az országban. Mennyire meg kell érteni mindent, ami a Kabos
Ede írásaiban nem tökéletes, halvány avagy egészen hiányzó.
E
regényében is lám egy Goethétõl rosszul oktatott Barrest szeret, és emel föl
Kabos Ede. Az Isten meg a magyar író tudja, hányféle a világ s az író
hitvallása öt év alatt is a magyar sivatagon. Talán ma már nem azok volnának a
verebek a Kabos szemében és szívében sem, akik gumikerekes kocsiba, mandátumba
s a Nemzeti Színház színpadjára nem jutnak. Talán emberibben és megrendítõbben
állna elõttünk az öreg Varju, aki nyilván Vajda Jánosra akar emlékeztetni.
Megmélyültünk tíz év óta egy kicsit, egy nagyon kicsit, s talán a verebek is megkanárisosodtak egy kicsit
azóta. Új szárnyasok jöttek különben is a verebek helyébe: szarkák, denevérek
és piaci legyek. És mégis - mégis, mennyi mindent nem látnánk máma, ha Kabos
Ede nem néz elõttünk a szemüveges szemével. A Verebek avagy a Jövõ fészke
ilyenformán egy kis jogos dicsekvéssel változtatott nevet. Csak ne lenne olyan
szomorú ez a könyv, az élet, a kilátás, minden, minden, aki csak regénytémát
ad, olvas ír vagy referál.
Ny 1908. december
16.
Ady Endre
|