|
*
Krisztus
urunknak áldott születésén, angyali énekkel, angyali lélekkel s titkolt nagy
zokogással köszöntjük ezennel édes hazánkat, Apponyi Albert Magyarországát.
Hát, lám, ezt is megértük, s bele se haltunk, szerencsétlen, bús, megcsalt,
összevissza, beteg, hazug, magyar társadalom? Aki Magyarországot tíz vagy húsz
évvel ezelõtt ismerte, s azóta nem látta, sírva vagy kacagva néz ránk: ilyen
bolond változás is csak nálunk eshetik. Ez a magyar társadalom alaptalan,
gerinctelen, lábatlan, fejetlen, vak és kéznélküli, s olyat produkált; hogy
csoda. Ez a Magyarország, ez a szituális kényszernél fogva liberális
Magyarország, ma egész Európa szerint - Róma mentsvára. Így látják ezt
Párizsban, Londonban, Frankfurtban, Bécsben mindenütt, ahol látni tudnak és
akarnak, még talán Konopistban is így látják. Az Isten mentsen meg bennünket
attól, hogy Róma és a klerikalizmus miatt a magyar katolikusokat merjük
megbántani. Pázmány Péter az ellenreformáció után bús levelekben vallotta be
Bethlen Gábornak, hogy vétett a magyarság és az emberiség ellen. A
Bach-korszakban a protestantizmus ügye annyira katolikus ügy volt, hogy a
protestánsokat megvédték a katolikusok, mert akkor még a magyarság volt
mindenek fölött való.
*
Új
korszak jön, csak nevükben magyar mágnásokkal, meggazdagodott, szerephez jutott
württembergiekkel, akik a nevüket is megmagyarosították, mintha zsidók voltak
volna. S ez a haramiabanda idegen-lelkû mágnás-sereg s ispán-hadja parancsolni
akar egész Magyarországnak. Hiszen jól teszik, megérdemeljük, Eötvös József
után Apponyi Albertet érdemeljük meg, mert nincs már se magyarságunk, se
becsületünk. De eszünkbe jut, hogy tizenöt évvel ezelõtt ez a Magyarország
keleti Franciaországnak látszott a világ elõtt. Franciaország katolikus
ország, de elûzte a nemzeti s emberi élet igazsága ellen dolgozó papokat,
apácákat stb. Szegény, dicsõ Franciaország, hogy miért is nem lehet az, amire
rendelve van: az emberiség nevelõje. Föltámadt Japán, Amerika fegyverkezik,
Törökország alkotmányosan henceg, Perzsia, Egyiptom, India s az egész világ
forrong. Szegény, szép és szent Franciaország kénytelen új ágyúkat,
golyószórókat, torpedókat s víz alatti hajókat kitalálni. Így vész el minden
nagyszerû emberi idealizmus a muszájban, a valóságnak rejtelmes karja között.
*
Van
egy régi francia krónikás dal, melyet csúfolva sokszor, minden furcsa
helyzetnél idézni szoktunk. „Qu’une minute de vivacité, peut causer de
calamité.” Bennünket is megölt az a katasztrófával nem számoló, szép minute, de
vezetõi folytán gaz nemzeti - vivacité. A magyar társadalmat, mely úgyse volt,
ötven kerek esztendeig legalábbis, ne tessék keresni, mert nincs. Mert, ugye,
nem Rakovszky Istvánékat akarja ma Magyarország, habár tudja a fene, mit akar,
hiszen hallgat. Az ördög akar itt politizálni, ahol általában a politika: a
rend, divat és szokás. De Nietzsche nem volt politikus, s mégis megkérdezte:
van-e német kultúra s ez a kultúra milyen? Mi még ezt se kérdhetjük meg,
kultúránk a pénzintézetektõl, dolgozó embereink ügyességétõl függ, s attól,
hogyan tudunk gazdálkodni. Nos, mi nem tudunk seftelni, dolgozni, ügyeskedni,
mi nem tudunk semmi olyasmit, amivel a világ elé állhatnánk. Pedig majdnem
egymillió zsidónk van, török, tatár, izmaelita, örmény, szláv és sváb vér járta
át a vérünket. De ha akármilyen szép, fajult fajta volnánk is, ha nincs célunk,
hát - nincs célunk. Szeretem, szeretjük a fajtámat, a fajtánkat, de mihelyt
beigazolódik, hogy nincs haszna, haljon meg, mint Kölcsey meghalatta.
*
Züllött,
szánandó a mai magyar társadalom, el se hinné senki, még az a tíz vagy húsz
évvel ezelõtt [itt] járt valaki sem. Volt egy Magyarország, a jakobinusok
Magyarországa, azután jött sokféle Magyarország, a centralistáké, a Kossuthista
ifjú-török-magyaroké s az örök konzervatívoké, akik a hitbizományért
élnek-halnak.
Egy
bizonyos: van egy ország, amely halott, egy ország, mely semmit se akar: a téli
Magyarország. Mi lesz velünk, hiszen gyönyörûen éltünk, s egyetlen hibánk, hogy
nem voltunk elegen, s magyaroknak fogadtuk azokat is, akik nem magyarok. Hogy
félreértés ne történjék, nem a zsidókról van szó, akik olyan magyarok, hogy
szinte túlzás. De Apponyiakról, ezekrõl a külföldön nevelt s idegen vérû
anyáktól beoltott senkikrõl, ma valakikrõl. Úgy kell ennek az országnak, hogy
rászabaduljon minden Caligula. Addig nem is fog tisztán látni senki, amíg a
római példa teljesen nem fog teljesülni. Szamarat már nevezett ki szinte
konzulnak Kossuth Ferenc, most már egy lovat várunk. Tessék egy lovat egy
igazi, állati, becsületes lovat miniszteri osztálytanácsosnak kineveztetni.
Mindent lehet ma Magyarországon, pláne ha valaki olyan szerencsés Ferenc, hogy
a vezetékneve - Kossuth. Áldja meg az Isten ezt az országot, Kalksburgot,
Apponyit s mindazt, ami muszájosan következik. Magyarország már volt a
kereszténység bástyája, legyen most, s lesz is a klerikalizmusé. De karón varjú
volt már, s lesz még egy olyan Magyarország is, mely szégyellni fogja a múltját
- s ellenkezõjét csinálja annak, amit ma csinál.
FM 1908. december
25.
Lellei
CIKKEK, TANULMÁNYOK
1909. január-december
|