178. SZINI GYULA

„Lelki kalandok”, „elbeszélések”, „ára 4 korona”, ésatöbbi, a címlapon, - ez mind nem igaz, nem így igaz, ez mind közönséges és gyáva, bántó, szomorú. Igaz csak az, hogy Grill Károly könyvkiadóvállalatában Szini Gyulának megjelent egy harmadfél száznál több oldalas, gyönyörû, nagy poémás könyve. És szubjektive, ez írás alkalmából, igaz még az is, hogy ez a könyv nagyon jó vagy nagyon rossz kezekbe került, olyan ember kezeibe, aki Szini Gyulát már régen lesi.

„A francia leány kalászt kezdett tépni - Szini Gyula egyik legbabonásabb költeményében olvasható ez - a szerelmi babona, régi szavával:

Il aime
un peu
beaucoup
ŕ la folie
pas du tout.”

És én öt esztendõ óta voltam és vagyok vala talán ugyanígy, sõt még gazdagabb és fájóbb dilemmában Szini Gyulával és Szini Gyulához:

Je l’aime
un peu
beaucoup
ŕ la folie
pas du tout.

És kalász-tépéssel és önmagam tépésével, és sok minden után, ma, ez órában elérkeztem az utolsó kalász-bajusz-szál letépéséhez: beaucoup. Bátran téptem le ezt a finom, utolsó, elhatározó kalásztüskét, tisztában vagyok magammal, hogy szeretem Szini Gyulát, hogy már öt év elõtt is szerettem.

Most már csak arról volna szó, hogy errõl a barbárok elõtt Pál-fordulás számba mehetõ megtérésrõl próbáljak beszámolni a Nyugat-nak. Önteltség és bolond kényeskedés, de csinált alázatosság, sõt illatos szemérem nélkül állíthatom, hogy az effajta megváltozás mindig megírnivaló, érdemes, tanulságos eset.

*

Hogyan történt, hogyan nem, Szini Gyula lelkében megtaláltam, aminek a hiánya miatt egy-egy apró, becstelen felületességgel átfutott írását annyiszor leszidtam: a monumentálisat.

Csodálatos dolog, hogy soha senkinél ilyen nagyon nem firtattam ezt a problematikus értéket, ezt a kicsinyes nagyszerûséget, ezt az agyonemlegetett, agg jószágot.

Szini Gyulától szinte dühöngve követeltem, hogy építsen monumentálisat, adjon olyan fantázia-váracskákat, melyeket megostromolni semelyik oldalról se lehet. Ez órában, most, már sejtem mániákus voltomnak elsõ okait: valamikor sokat voltam Szini Gyulával, õ szõke volt, s egy kicsivel alacsonyabb termetû nálam.

Csak Gyulai Pál hiszi még a számítható és élõ emberek közül, a magyar valakik közül, hogy ezek nem okok és nem igaz szempontok. (Az öreg úr majdnem agyonvert, amikor azt találtam neki mondani, hogy Lévay József, a vén nyugdíjas alispán és falusi bácsi, nem érthet az új, városi, összetett lélek lírájához.)

Szini Gyula bántott, sértett engem avval is, hogy õ sohse mert nagy, betyáros, hirtelen szavakkal egy-egy élet minden meggyûlt fájdalmába, munkájába és becsületébe belerúgva véleményt mondani. Néhai, szép, kedves, mámoros, bolondos, közös éjszakáinkon - emlékezem - határozottan gyávának, testben-lélekben gyönge gerincûnek láttam és vallottam Szini Gyulát.

Persze, persze - erre pedig már sírva emlékezem - énbennem akkor tombolt utolsót a véremben felejtett õsi, nagy, hetyke, sõt duhaj, magyar betyárosság. Szerettem borozás mellett kijelenteni, hogy Shakespeare egy ügyesül választott helyen és idõben született Prém József, Goethe úri komédiás, Heine ravasz könnyzsonglõr. A többire talán Szini Gyula emlékezhetik, de nem biztos, hogy emlékezik-e, mert õ már akkor is az volt, akit én akkor még csak gyûlölve-szeretve sejtettem benne: érzéseinek monumentum-építõje.

*

Szini Gyula volt az elsõ magyar, aki hangos, roppant, meghallott, legnagyobb hittel, tüzesen prédikálta Verlaine ismert ars poetica-ját. „De la musique avant toute chose… pas la couleur, rien que la nuance … Prends éloquence et tords-lui son cou.” Így írta ezt Charles Morice-nak ajánlott versében a nagy, szegény Lelian, s Szini Gyula ráadásul még Rimbaud híres, magánhangzós versét is lefordította. S azután, kioktatván, fölbátorítván a rímelõ és kurta sorú magyar lírikusokat, írta az õ saját líráját, melyet most kénytelen elbeszéléseknek lebecsülni. Valószínû, hogy Grillékhez csak ilyen szokásos etikettel lehetett belopni a Szini Gyula poémáit: „legalább is elbeszélések legyenek könyvben, melyet mi kiadunk.”

Beszéltek nekem sokszor a Szini Gyula apjáról, az elsõ, a legelsõ magyarjáról a nemzetközi individualizmusnak, e paradox, fölséges valaminek. Párizs, Genf, London ma a menhelyük az ilyen minden ellen hadakozó, mindenkit szeretõ, nyugtalan, harcos, nemes, elátkozott embereknek. S engem babonásan száll, sújt meg az a nem biztos, de annyira valószínû belátás, hogy az egész átöröklési teória voltaképpen posztumusz osztály-pör leggyakrabban. Az apa után, aki a jézusi hadakozásnak, kifelé-élésnek volt mártírja, jött a fiú, aki még a turista-övét is a lelkében viseli.

Szini Gyula irodalmi õseit már bajosabban találnám meg: Beöthy Zsolt, a novellista, Kuthy Lajos s még régebben Mikes Kelemen? Nehéz, esetleg csúfolódást szító, de haszontalan kérdés is ez, s még haszontalanabb volna, ha Szini francia, német vagy skandináv rokonait kutatnám.

Az bizonyos, hogy ez a szõke be-álmodozó, gyávának látszó Szini Gyula olyat ütött a magyar anekdota-novellára és irodalomra, amilyet még mûfaj-ortodoxia nem kapott. Nem, nem a „Lelki kalandok” nem is kalandok, nem is elutazások kis vagy nagy emlékek posta-kocsiján: ezek õs-új formájú, de merõben új kelésû versek.

*

Szini Gyula legelõször is babonás ember, mint minden impulzív és mûvész, s tudatosan írtuk le néhányszor e szót: babonás. Ezenfölül Szini Gyula sokkal több ember, mint amennyit prózai poémáiban mutat, s olykor éppen a legnagyobb élvezet percében bennünk elront. „Történetei”: a lelkünknek ama szomorúságai, melyek fátumosan idegen személyeket hoznak az álmaink közé. Meséi szimbólumai, olykor nagyon is naiv parabolái azt az életet jelentik, melyet sóvárogva szeretne élni - s hiába - minden modern lelkû ember s valószínûleg - Szini Gyula is. Lírikus azért, mert lihegve, sírva, örülve, nyögve árulja el mindig önmagát, s becsülettel romantikus azért, mert az életnél többet nyújt: az élet salakos, sûrû, nehéz álomszerû valóságát. Mert az álomszerûség, melyet a mûvész - látszólag - könnyû eszközökkel lehít vagy rögzít meg, iszonyúan súlyos valami. Súlyos, mert maga az élet titka, vagy legalább is egy makacs, félõs tendencia arra, hogy belenyúl ebbe a soha át nem hatható, csak megközelíthetõ titokba.

Szeretnék beszélni az õ úgynevezett elbeszéléseirõl, lelki kalandjairól, de elfújnám a bensõségüket, lírájukat egy rosszul választott jelzõvel. Vannak kinevezett novellák a kötetben, azután édes Biedermeier-képek, párizsi képek, római képek s végül egy „Arcok és harcok” címû ciklus. Önkényes, kegyetlen, muszáj ciklusokba-osztás volt ez, óh, én errõl tudnék beszélni, ha helye, ideje, illedelme volna. Szini Gyula élt befelé, s gyönyörûen élette s gyönyörûen láttatja meg azt a világot, mely komisz, de hálaistennek talán - nincsen is. Asszonyai, leányai, ifjai, vénjei, szelídjei, vadjai, mindnyájan már beolvadást, megértést nyertek egy isteni, mûvészi, szent, lelki zugolyban.

Nevetséges volna, ha arról külön és sokáig beszélnék, hogy Szini Gyula az õ új, finom lelkéhez mérten új, finom, egyéni, magyar, Szini-nyelvet csinált. Nevetséges volna, ha ezt a lélek- és hangulat-embert, ezt a kényes, törékeny poétát összevetném France-szal vagy az ifjúkorbeli Kiplinggel, avagy a francia szimbolisták egy-két névtelen, prózaíró óriásával. Saját lelkemben gázolnék, s olyan igazságtalan volnék Szini Gyulával szemben, mint öt év óta éppen elégszer.

Egy új - már tudniillik elismerésben új - nagy, magyar írót, egy fiatal, befelé-csukló kardú harcost, egy idegen világból való édes testvéremet akartam itt néhány sorban, bûnbánóan megjegyezni. Ez a Magyarország - ósdi, unalmas jajkiáltás - borzasztó, gyilkos, reménytelen ország, de ahol ilyen maga-ember, maga-mûvész születhetik, élhet és produkálhat, ilyen gõgös befelé-ember, ilyen elbeszélõ lírikus, ilyen új lélek-háborító a maga finomságában, ilyen csöndesítõ a maga forradalmában, - ott, itt, illetve Magyarországon, nemsokára érdemes lesz élni.

Ny 1909. január 1.

Ady Endre