|
(Oláh Gábor
verseskönyve)
Oláh
Gáborban a jelentõs, sõt kvalitásos embernek egy irodalmilag egészen magyar
példányát látom én már két-három év óta. Szociális értelemben viszont Oláh
Gábor legközelebbi rokona nem magyar, hanem az az Árvába visszakerült tót
atyánkfia, aki már yankee. Világosabban és már most elõre kirukkolva: Oláh
Gáborban az a szép, a ható és a becses, hogy felülmúlja önmagát. Emberileg
pláne megható is ez, akárcsak a hegedülõ csodagyermek produkciója avagy az az
elszántság, amivel az emigrált magyar külföldön elõször viselte a frakkot.
Látszik, hogy gyötrõdik, szenved, nehezen ment és megy nála az, ami inkább
akaratos álca-viselés, mint elváltozás. De megjósolom, hogy Oláh Gábor egyre
erõsebben fogja tagadni és gyõzni önmagát, hajlamait és képességeit.
Egy-két
szeretõ és féltõ jóbarátom azt tanácsolta, hogy ne én mondjam meg Oláh Gábornak
azt a pár szót, amit meg kell kapnia. Hozzám méltatlan, túlságos óvatosság
volna, ha a tanácsot megfogadnám s Oláh Gábornak túlságos fölbecsülése.
Mindenesetre úgy írok Oláh Gáborról, hogy elfelejtem egészen magamban a
versírót, s mintha mindenki nélkül, magától tört volna elénk most Oláh, a
költõ. Így azután megérti mindenki, hogy nekem érték és öröm Oláh Gábor, s
példája annak, hogy nemcsak a tótból válhat yankee.
Mondhatná
azt valaki, hogy nem öröm és nem kincs az, ha a debreceni talyigás a túlcivilizáltság
tüneteivel ûzi a lovát. Igazságtalan csúfolódás volna, még ha egészen találna
is, mert öröm és kincs volna az még így is. Én ellágyulva és könnyes reménnyel
tudom csak nézni, ha az én lebecsült fajtámból mindjárt ügyetlenül, de
fanatikusan és már-már számítással buzog föl a kedv: hasonlítani a nagy
kultúr-népek toronyalakjaihoz vagy legalább is kultúrtípusaihoz. Tessék
elhinni, hogy nem kicsi dolog az, ha Oláh Gábor Debrecenben olyan verseskönyvet
ír, mint Az Élet lobogója alatt.
*
Egy
nagyon finom, fiatal esztétikusunk azt jegyezte le Oláhról, hogy nem poéta, s
alapjában nem is szereti a poézist. Ez talán kissé kegyetlen megformálása
annak, hogy Oláh Gábor inkább a filológus tanultságával, a hatványozott
siker-vágy akaratával míveli a versírást, mint a mûvészember idegrendszerével s
millió el és fel nem számolható, titkos, hirtelen el-eltalálásával.
De
ez a negyven és egynéhány vers még így is nyeresége nemcsak a magyar nyelvnek,
de a magyar belsõ kedélynek is. És milyen érték, micsoda szenzáció lett volna
pláne néhány év elõtt. Így is az, és az én szememben még az is az, hogy nemcsak
formában, de érzésben is gyönyörû az Oláh Gábor tanulékonysága. Egy ember, aki
alkalmassá finomította magát arra, hogy formán, érzés-témán fölül még
indulatokat is szinte-szinte az igazságig elsajátítson.
Oláh
Gábor olyan szenzibilissé munkálta a lelkét, hogy már a fájdalmat, dacot,
egészséget, hitet, betegséget, dölyföt el tudja hitetni velünk. Nagyon-nagyon
kényes szívû és fülû magyar esztétának kell annak lennie, aki az õ külsõ és
belsõ döcögéseinek csak kétharmad részét észreveszi.
*
Fiatal
ember, mérhetetlen merésével a mindenbe-belevágásnak s akaratával annak hogy
kivágja a rezet. És nem kicsi dolog már az sem, hogy valaki meg tudta írni a Szeptemberi holdas éj-t: igazán szép
vers.
Solness
mester inasának mondja magát egy másik, már kissé versetlen versében Oláh
Gábor.
Alacsony szintes
városoknak
Bosszantott lenyomott kalapja,
Tornyot kell itt emelni, százat,
Fényes tornyot márvány-alapra.
- - - - - - - - - - - - - -
Azóta csak tornyokat
járok,
Csak csillagozni hajt a vágyam.
Elemem: a határtalanság,
Bizarr felhők kék magasságban.
Pedig sorsom már rég
megírva …
A megvetett rög fölnyúl hozzám -
Lezuhanok az isten-útról
És sáros-véres lesz, poros lesz
Megrongált testem, hideg orcám.
Én
nem féltem Oláh Gábort Solness mester mennyei, de nem kívánatos tragédiájától.
Hideg fejét õrizze meg, meg is fogja õrizni, s akármilyen magasra akar hágni,
elõbb ki fogja szemelni az erõs párkányt. Megjósolni nem tudnám, hogy fog-e
erõsebb verseket írni, mint ez a kötet, melynek nem tudom, hogyan s miért
választotta ezt a címet. Csak újból és még egyszer örülök Oláh Gábornak, mint
jelenségnek, aki megszemélyít egy eddig rejtõzött magyar kapacitást. Úgy ám,
magyarom, nem kell megszaladni még Debrecenben sem attól a fránya kultúrától.
Közéje kell csapni annak az egy lónak, s az ember maga is csodálkozik, hogy
milyen messzire segít el a bátorság.
Ny 1909. január 1.
Ady Endre
|