A
Rákosi-Dóczi-féle írógeneráció kávéforrása (így hívták ezt az írótanyát!)
errõl, ennyirõl valóban nem álmodhatott, s nem is álmodott. Teremtését, nagyon
divatba jött szép Magyarországon a szépirodalom, habár v. b. t. t. fõrend vagy
báró bajosan lesz a mai azokból, akik az irodalmat divatba hozták. Gyönyörû
mégis, hogy akiké az egész Magyarország (mennyivel szebb például Bulgária), nem
tudnak beletörõdni abba, hogy az irodalom nem az övék. Pedig nem az övék, s
tessék mindenkinek megérteni, hogy az a szinte perverz érdeklõdés, szóharc és
tollharc, mely ma - példátlanul - a magyar irodalom körül hõbörög és hóborog,
katasztrofális elõjele egy nagy fölfordulásnak.
Bizony,
igen, Mikszáth író úr, mindig-író és mindig-képviselõ úr, nem kicsi ok nélkül
hadonászik a csibukszárával, Beöthy Zsolt se ok nélkül kap Apponyitól olyan
jubiláris, üdvözlõ levelet, mely rossz ruhájú, koldus fiatalokról bõsz-haragos
irigységgel zeng. Rákosi Jenõ mindig a maga helyén és tudatosan szokott
ferdíteni vagy butítani, és soha még ezt mai vehemenciájával meg nem
cselekedte. Herczeg Ferenc sváb-diplomata képessége se volt soha ilyen
veszedelmes, nagy próbán, mint ez idõ szerint, pedig, nagy idõk teltek el rövid
idõ alatt, s ma már egy Herczeg-karriert hússzor több tehetséggel is bajos
volna megcsinálni. Furcsa idõk, furcsa jelenségek: Németországon kívül ma
nálunk mernek irodalomról legolcsóbban és leggyakrabban beszélni.
Jelent
ez valamit (vegyük ki az egész ügybõl a sakálokat és hiénákat), jelent ez
valamit, hogy az irodalom ma Magyarországon még azokat is izgatja, akiknek nem
kell. Nagyobb, társadalmibb, gazdaságibb, tehát emberibb okának kell lennie
ennek, mint amilyent és amennyit urak, esztéták vagy svájci zsoldosok meg
tudtak látni.
*
Az
új, elátkozott (ráadásul nem is politikai programmal dolgozó) magyar irodalom:
valószínû elõfutárja Magyarország megkésett, de most már nem sokáig
halasztható, szociális átalakulásának. Minden adva volt, adva van (ha
magyartalanul hangzik ez, sebaj ) hozzá, s csak az a kár, hogy az ember nem
írhat annyit e szép, e nagy esetrõl, mint kedve volna. Terhelt ország,
összevissza ország, koldus ország, beteg ország, gennyes ország, úri ország,
függõ ország, rossz helyzetû ország, persze: kultúrátlan ország. Nemzetiségi
káoszában helyet foglalt - magyarul majdnem egymillió (egy kicsit elromlott)
zsidó, és ezer esztendõ bûnös akarata se tudta kiirtani a speciálisan szép,
magyar lelki értékeket sem néhol és némely ezernyi emberbõl. Be kellett
következnie nyugati hatás alatt a Petõfi-korszak új másának: az emberi,
kultúremberi lelkiismeret megszólalásának, ideghangzásának és idehangzásának.
Lehetséges (holott talán nem illik e szkeptikus hang e lapba), hogy ez az új,
magyar lelki reneszánsz csak annyira egész és nyugati, mint a mi
negyvennyolcas, lemásolt, hazug demokráciánk volt. De az is lehet, hogy ez az
új forradalom, mely egyelõre csak nyugtalan fejek és idegrendszerek irodalmi
csetepatéival jelenti be magát, komoly forradalom lesz. A nacionalisták
(farizeusok avagy hülyék) törjék ezen a fejüket, az bizonyos, hogy nagy dolgok,
nagyszerû dolgok ígérkeznek itt, nálunk. Nem hiába, hogy ilyen érdekes, jó helyre
van téve, Kelet és Nyugat közé (egy ázsiai erkölcsû és intellektuális képességû
fajtával kibélelve) ez az ország.
Szomorú
és szép primitívségünket semmi se igazolja jobban, mint hogy az irodalomból
kell kisejdíteni nekünk az életet vagy a halált. (Mert teóriának nagyon teória
és nagyon szamár az, hogy a fölséges, gazdasági muszáj éppen a mûvészetet,
pláne az irodalmat küldje elõre.)
*
Meri-e
valaki Petõfit elgondolni (bármilyen mást tanítottak bele a jólirányzott
nevelési babonák) Petõfi kortársai s a kor és a gazdasági kényszerûség nélkül?
Örülök, hogy én írhatom meg véletlenül legelõször, de mindenesetre
legnyíltabban, hogy ez az egész új, mai irodalmi kalamajka sohse lett volna meg
a szocializmus magyar felnövekedése nélkül. Gazdaságilag a legokosabb isten se
tudná, mikor szabadít föl bennünket a szocializmus, de a lelkeinket kezdi már
szabadokká tenni, még a mi lelkeinket is, a mi szegény, magyar lelkeinket.
Akiknek mesterségük, hivatásuk vagy hivataluk, nézzenek utána, hogy az új
irodalom mit használ a magyar nyelvnek s az úgynevezett géniusznak. Az az
igazság, hogy ez az új irodalom (a ravasz kufárokat kiveszem) az embernek
használ, a jobbulásnak, annak a társadalmi fejlõdésnek, mely lehet zavaros is
néhol és olyik korokban, de - bizonyos. Rákosi Jenõ, ha nem volna kibérelt
lelkû és életû ember, akkor sem értené meg ezt. Õ annyira a maga múltjában és
mániájában él, hogy minden valószínûség szerint sohase élt egy jelenben sem.
Ez
az új irodalom, ha messzirõl s feudális vagy polgári szemekben nem is tetszik
szocialistának (valószínûleg nem is az), a szocializmus által a szocializmus
révén: van. Még szimbolizmusa és állítólagos érthetetlenségének szimbolizmusa
is azt a szocializmust szimbolizálja, melyet nem értenek és még inkább: nem
akarnak érteni. Fene tudja, mi minden lesz, nem lesz, történik ezzel az
országgal a Duna-Tisza táján. Fene tudja, micsoda komikus semmibe süllyed ez a
Potemkin-érdeklõdés az irodalom iránt Magyarországon. Egy bizonyos, s ezt már e
néhány sor írója érzi és éli: ez az irodalmi háború gyermeke a szociális
háborúnak - hiszen éppen ezért félnek úgy (olyan sokan s olyan meghatóan,
nevettetõen, de mûvelõinek és e szomorú országnak szépet és nagyot ígérõen)
tõle.
Szocializmus [1909.
jan. 16.]
Ady Endre
|