|
Párizs,
február 5.
[Saját tudósítónktól.] Madame de
Deville-Beaume-nak, vagy egy ilyen nevû kisasszonynak, itt, Párizsban, egy
színpadi akadály-verseny mindig nyaktörõ vállalkozás. Párizs a maga túlfejlett
polgári erkölcseivel, állandó társadalmi határsértésével a kurtizán-kultusznak,
nem vágódik ám rögtön hasra, ha egy „társaságbeli” hölgy színpadra ugrik. Sõt
akkor is kételkedik, ha a divatos, okvetlenül bájos, jónevû és érdekes életû
hölgy véletlenül nagyon is tehetséges és ez kisül róla. Vannak esetek,
elképzelhetõségek, amikor egy elõkelõ hölgy akár Rachel vagy Duse lehetne:
színpadra nem engedi Párizs külön morálja. Nálunk, Magyarországon, Budapesten,
ilyen alkalmakkor, még mindig a régi, feudális rend szülte ösztönök dolgoznak
az alapjában szervilis lelkû nagy publikumban. „Hadd jöjjön csak a színpadra a
nagyságos vagy méltóságos asszony, örömmel, tapssal várjuk: hadd csúfolja meg a
famíliát.” Párizsban többet jelent a színpad, kevesebbet a „társaság” s mindent
a reklám, mely pénzre váltható, tehát másoktól von el pénzt. Uzès hercegnõ egy
kuzinja akar talán színpadra jönni, Párizsnak az az elsõ gondolata, hogy ez az
ifjú márkiz több kalandra vágyik, mint amennyit a szalónok adhattak neki.
Azután pedig Párizsban minden valami és valamelyes színésznõnek szervezett
testõrsége van, sõt spion-gárdája, mint III. Napóleonnak volt. Õnagyságának
vagy õméltóságának Budapesten könnyû a dolga: két-három lepacsizott és
kitalált történetekkel ellátott újságíró a régi „társaság” s - minden rendben
van. Nálunk még lehet a színpad (s talán nekünk van igazunk, odahaza) szép
arcú, testû, társadalmilag fölbecsült, de valami okból, sziklán vagy sziklákon
hajótörött hölgyek vidám réve. Párizsban elvárják, hogy a színpadra pályázó
hölgy, ha akár Bourbon-hercegnõ is, csinálja végig egy burzsoa társadalom által
parancsolt kálvária minden sorozatos kínszenvedését.
*
Mióta
Párizsban vagyok (alig két hete), két „társaságbeli” hölgy tett megint próbát a
párizsi színpadon. Neveiket szükségtelen leírni: egyikük: pompás, fiatal
úriasszony, elsõrendû teniszezõ s korcsolya-tündér. Ennek több volt a
szerencséje, mint sorstársnõjének, mert már három év óta okos számítással
készült - a sikerre. Hiszen a siker nem is más, mint az a másodfokú egyenlet,
melyet az ember úgy ad föl, hogy bizonyosan meg fogja oldani, mert meg akarja.
A Madame mindenekelõtt férjhezment, mert egy ilyen szolid lépés sok polgári
aggodalmat képes már jóelõre elszétoszlatni. Ezután nagy szerelemben, példás
egyetértésben élt az urával, ami szintén megbabonázóan szokott hatni a francia
polgári hipokrízisre. Hát még az intim estélyek, melyek megkaptak minden
megkapható újságírót, s melyeken a Madame Szent Antalt el tudta volna
csábítani. A Madame elõre azt csinálta, amit a Comédie Française minden okos
hölgye csinál, mível és céloz. Élete (és ez nagyon fontos) szerelmi
arabeszkekkel közben nem volt ám díszítve, mert az ellenkezõ mód nagy hiba lett
volna. Kurtizán, sõt nagy kurtizán lehet mindenki, a kis divatárus lány, vagy
az elõkelõ grófnõ, de ezzel nem szabad a színpadra jogot formálni. Az, aki az
élet szép szabadságaira vágyik, s csak a színpad által teljesítheti a vágyát,
várjon - ez Párizs burzsoa erkölcse - mint Krisztus a pusztán. Még az urát,
férjét is testvérként kezelje, ha teheti s várjon, várjon, amíg célhoz ér: a
színpadra. Ott már több szabad, több lehet; többet néznek csak mulatságosnak,
holott piszkos és fájdalmas. Bizony-bizony, ez egy új fejlõdési fok, egy új
életnézõ mód a mai rendben. Talán nemsokára nálunk se lesz másképpen, hiszen
húsz-harminc év alatt még az életnézõ módok is elkerülnek Magyarországra. Nem
olyan gyorsan, mint a gyorsvonatok, az új nõi kalapok s a szenzációk. De
elkerülnek, és jó azt Magyarországon a színpadra, mint utolsó mentsvárra
készülõ hölgyeknek tudni, hogy mi a mód és divat. Hangsúlyozzuk azonban, hogy a
fölszedett férjet nem okvetlenül muszáj a színpadra triumfálóan eljutott
hölgynek - eldobni.
Pesti Napló 1909.
február 10.
A. E.
|