|
Párizs,
február 10.
[Saját tudósítónktól.] Párizsban meghalt
egy nagyon öreg asszony, egy nagyon nemes asszony, egy elõkelõ matróna, akit a
fájdalom tett hosszú-életûvé. Hozzátartozói, sõt komoly orvosprofesszorok
állítják, hogy 1869-ben már szinte hihetetlen volt, hogy csak három évig is élhessen.
Jött a porosz-francia háború, jött Sedan, az asszonynak volt két fia, s mind a
kettõ elesett a csatatéren. Õsi babona szerint erre meg kellett volna hasadnia
a két hadnagyfiát temetõ, gyönge anya szívének, de nem ez történt. Könnyes
arcát égre emelte, tépett szívét megacélozta, törékeny testét megerõsítette ez
a szörnyû tragédia. Élt, sírt az emberi kor legvégsõ határáig az az asszony,
akit boldog korában csak így-úgy, mesterségesen tudtak életben tartani a
doktorok. Ugye nem nagy, nem is furcsa, nem is szenzációs eset, de itt
Párizsban nagyon megnõtt. Arról szeretnék ma írni valamit, hogy csitri dolgok,
apró kázusok miért nõnek meg Párizsban? Kurta erre a válasz: mert Párizsban
minden eseménynek néhány százezer idegrendszer és fantázia segít - nõni. Nincs
esemény és semmit sem ér az esemény, ha nincs hozzá nagy tábor, mely éhesen,
gazdagítóan csapjon rá. Mint ahogy Goethe Faustja is halott betûk gyûjteménye,
raktára, kriptája volna, ha ezer és ezer hivatásos vagy hívatlan kritikus hozzá
nem tette volna a saját lelkét. Elképzelek Debrecenben egy olyan matrónát, mint
akirõl fönt írtam, s elképzelem, hogy így marad életben, s így hal meg. De
kivételes, nagy dolog, hogy ebbõl nálunk esemény legyen, mert az eseményhez nem
esemény kell, de sok-sok érzékeny ember-lény, aki ért, lát és fölfúj.
*
Meghal
az öreg Coquelin, s egy párizsi lap megkérdez egy tucat híres színészt és
színésznõt: mit éreznek. Mindenki pózol, mivel semmi körül sincs annyi póz,
mint a legvalóbb valami, a Halál körül. Akad egy asszony, Susanne Desprès, aki
legalább úgy akar pózolni, hogy közönséges ne legyen, mely lehetõségtõl õ
igazán és becsületesen fél. Tehát az el nem ismert Sarah Bernhardt II. azt
válaszolta, hogy õt abszolute nem érinti a nagy Coq halála. Ez - ismétlem -
szintén póz volt, mint akármelyik bömbölõ és ruhatépõ, gyászos nyilatkozat, de
legalább eredeti akart lenni. És szinte úgy tetszik, hogy a francia
Ibsen-apostolnõnek a nagy és keserû Suzanne-nak van egy kis igaza, amikor az
útjában álló, lelketlen, hagyományos, igazán komédiás ágálás prototípusát, az
öreg Coq-ot, így siratja el. De micsoda esemény lett itt Párizsban ebbõl a pár,
bosszús szavú, talán pózos, de talán jogos nekrológból. Szinte meg merem
jósolni hogy Suzanne Desprès-t ez a nagy fölháborodás, mely kegyeletlen szavai
nyomán támadt, hamarabb méltó érvényesüléshez juttatja, mint gyönyörû,
nyugtalan színész-zsenije. Ez arra is jó lesz, hogy Suzanne Desprès ezután még
kevésbé akarjon lelkével és zsenijével eseményt csinálni. Az esemény a
százezrek produktuma, s ha valaki zsenije ellenére valaki lesz, ezt annak
köszönheti, hogy akarattal vagy akaratlanul botrányt csinált.
*
Hamilcare
Cipriani olasz ember, forradalmár, öreg, szegény ember, híres ember. Valamikor
majd az okos író sok pénzt fog szerezni, ha ennek az embernek az élettörténetét
megírja. Ez a nyugtalan, viharos életû optimista hõs, ez a szép, öreg
anarchista most örökölt húszezer frankot. Egy idegen asszony hagyta reá
végrendeletileg, egy tisztelõje, akit a vad Hamilcare talán sohse látott. És õ,
Cipriani, nem fogadta el ezt a pénzt, holott szegény ember, s holott
elfogadhatta volna például - pártcélokra. Nem, õneki nem kell senki pénze,
mikor õ éppen a pénzben látja az emberiség megalázó rabszolgatartóját.
Hangsúlyozom, ez a Hamilcare Cipriani egy nagyon-nagyon koldus ember. És itt
él, a pénzistenítõ, legtipikusabban burzsoa metropolisban, Párizsban. De még
így se lett volna esemény a Cipriani esetébõl, mert Párizsban élnek ám más
furcsa bogarak is. Egyáltalában ez a Párizs, nem hiába régi és konszolidált társadalom
fõvárosa, gyönyörûen bõvelkedik emberekben, akiket mi, a Lajtán túl s a Balkán
felé nem értünk meg. Itt élnek sokan eleven tagadások, emberek, akik egy
élettel, saját életükkel tiltakoznak a Pénz uralma ellen. Csakhogy esemény
mindebbõl csak akkor lesz, ha az embernek vannak apródjai, akik az ilyen
dolgokat elhelyezik - a lapokban.
Pesti Napló 1909.
február 14.
Ady Endre
|