|
(Téli Párizsból
télbe - Magyarok a Riviérán - A szezon Monte-Carlóban)
Monte-Carlo,
március 3.
[Saját tudósítónktól.] Párizsban tél
van. Párizsban március havában hull a hó, kék arcúak az emberek, s
fekete-fehérek az utcák. Párizsból tehát szökni kell, menekülni muszáj, akinek
lehet, akinek nincsenek a lábai gályához láncolva. S indul az ember este fél
nyolc órakor a Gare de Lyonról a különös, vöröses, téli, párizsi ég alól Dél
felé. Európa s Amerika pár száz menekültje zsúfolódik össze, s egymást gyûlölve
ki se nézhetnek az éjszakába: fagy-fátyolosak az ablakok. Voltaképpen szamárság
ez az út, ez a hit, hiszen a lapok tegnap írták, hogy Cannes-ban és vidékén
szinte több hó hullott, mint Párizsban.
Mégis
Toulont mikor reggel elhagyjuk, beleszalad a vonatunk. egy nem is álmodott,
teljes, tökéletes tavaszba. Egy óra hosszáig tart ez a tavasz, virágos
barackfák, meggyfák, szilvafák élesítik, tarkítják az olajfa-erdõket. De a
vonat majdnem száz kilométeres gyorsasággal száguld itt, s egyszerre csak a
nagy fény mellett kezdünk fázni. Nem messzirõl üdvözölnek bennünket a fehér
hegyek, s ahogy Cannes felé közeledünk, egyre télibb és havasabb lesz a világ.
Majdnem Monacóban vagyunk már, amikor az aloék, kaktuszok szûzek a zúzmarától s
amikor megint azt sejdítjük, amire vágytunk, a tavaszt. Hát hiszen csakugyan
tavasz van itt Monte-Carlóban, ahol én, sajnos, csak három-négy napot
tavaszolhatok.
*
Óh,
a francia Riviéra s valószínûleg az olasz is, egészen Velence már: annyi a
magyar, amennyi már sok, okvetlenül többen vagyunk népesség-percenttel, mint
akármelyik más náció, német, francia vagy angol. Honnan, mibõl telik nekünk
szegény magyaroknak, erre az áradó, egyre szélesebb, nagyon költséges
hivalkodásra? Mégis csak igaz, hogy mi cigány nép vagyunk, akik elmulatjuk ama
keresetünket is, amelyet még meg se kerestünk, s talán sohase fogunk
megkeresni. Monte-Carlo felé pedig a játék, a vagy-vagy, a hazárd, a nyerhetõ
pénz hozza, vonja mindennél erõsebben a magyart. Meg aztán úri nép is vagyunk,
mivel hogy a cigány-nép úri nép ám, mint azt e kis eset is bizonyítja. Egy
gazdag budapesti ifjú megérkezik Monte-Carlóba, s elmondja minden ismerõsének,
akivel találkozik:
-
Ezer koronát szántam a bankra, ezt az ezer koronát elveszítem, de többet egy
fillérrel sem.
Az
elsõ két napon kedvez neki a szerencse, s ez láthatólag fáj neki, aki az ezer
koronáját vesztésre szánta. No de Monte-Carlóban nem nehéz célhoz érni, ha az
ember potom ezer koronát akar elveszejteni. Harmadik napon eléri célját a
fiatal úr, boldogan újságolja el ezt nekünk, s valóban nem teszi be többé a
lábát a bankba. De ez a species ritka madár a magyarok között, sokkal több a
desperálók száma s a nyomorultan letörötteké. Ezekrõl fáj beszélni, írni, mert
sokan vannak, s mert olyiknak-olyiknak a rendõrséggel csinálnánk bajt.
*
A
szezon pedig sivárabb, ünnepibb és szárazabb pompájú, mint akármelyik évben.
Ostobául kitervelt utcai ünnepek, versenyek, színházi elõadások, bálok. Itt
énekel most Madame Litvinne, a legjobb Salome s egy nagyon problematikusan
kitûnõ Wagner-énekesnõ. A kikötõkben, Cannes-ben, Nizzában, Monte-Carlóban stb.
négy-öt irigyelnivaló, szép yacht. A legnagyobb meleg 12 Celsius künn, s benn a
bankban néha a láva melegénél is nagyobb. Szél fúj, mely egy átlagos kvarnerói
bórát megszégyenítene, s emellett elegáns hotelben protekcióval kap az elegáns
smokk napi harminc frankért egy szobát. De a Nap, de a fény, a tenger, a messze
hegyek, a színek, ezek csodásak. Mindezt azonban csak nagyon bölcs, harmonikus
ember tudná nagyon-nagyon érezni és élvezni. Ilyen pedig nagyon kevés van itt
közöttünk, s éjfél után, mikor a hotelünkben ledobjuk magunkról a frakkot, egy
kis egészséget is levetkezünk magunkról, s öröm helyett fáradtan, bosszúsan
káromkodunk egy nagyot.
Pesti Napló 1909.
március 7.
A. E.
|