|
Párizs,
március 26.
Már
atyuskának csúfolják, Caligulának, Szent Györgynek és III. Vilmosnak, tehát
nincs remény, hogy mostanában bukjék. Ez a Clemenceau, ez az ex-orvos, ex-író,
ex-hírlapíró és ex-hazaáruló lefõzte a harmadik köztársaságot. Franciaországban
nem szabad, sõt nem illik ilyen sokáig legelején maradni a hatalomnak. De
Clemenceau világéletében illetlen viselkedésû, makacs ember volt, s ma is az.
Kemény, ravasz, merész, pózoló, ékes szavú, ötletes, amint s ahol kell. Nem
titok, hogy imádja önmagát s az eszét, mellyel túl tud mindig járni a másokén.
Minisztertársai okvetlenül gyûlölik, mert nem becsüli õket semmire, ezért
válogatta be õket a kabinetjébe. Egészen úgy bánik velük, mint Szilágyi Dezsõ
bánhatott, ha igaz, Darányi Ignáccal. Nevetve mondja például, sokszor tanúk
elõtt, Briand-nak vagy valamelyik másik miniszternek:
-
Ejnye, ejnye, kár, hogy nincs valamivel több eszed, bár ez esetben nem
használhatnálak.
Szabad
szájú a parlamentben, a minisztertanácsban, társaságban, mindenütt. Egy
csodálni valóval több, hogy nem fordult már ellene az egész világ, s hogy
félnek tõle. Egy államférfiú, aki egy ötletért föláldozza a legjobb barátját
avagy a legkínálkozóbb sikert, ritka species. Az ilyen emberrel általában
könnyen szoktak elbánni, de hát Franciaország nem a szabályok országa. Apró
erkölcstelenségek ezreivel köti magához az embereket, terrorral és kedvezéssel.
Egész kormányzása, hogy úgy mondjuk, cselekvõ lenézése, megvetõ kicsúfolása a
politika mai mivoltának. Szeretnék már ráfogni a szenilizmust, de ez a nem
fiatal ember ruganyosabb agyú ember, mint volt fiatal korában.
Nagyszerûen,
gyilkosan tud mosolyogni, amikor régi írásaiból vagy beszédeibõl a fejére
olvasnak. Milyen érthetõ ez a mosolygás: Clemenceau jobban tudja, mint
akármelyik ország politikusa, hogy a kormányférfiak nem azt teszik, amit
akarnak, hanem amit kérlelhetetlenül muszáj. Õ egy kicsit békül a papokkal,
hízeleg a szocialistáktól félõ polgárságnak, de amellett régi, radikális
temperamentumát is szabadjára engedi gyakran. Ugyanakkor, amikor zsandáraival
lövet a lázadó szocialistákra, a pecsétõr helyett õ dirigál a bíróságoknak,
miként sújtsák az izgató papokat vagy a bõrükbe nem férõ royalistákat.
Mondják,
hogy igazi francia, s elnézõ, gyöngéd, érdek nélkül saját személyén kívül még a
nõkkel szemben tud lenni. Pedig a szerelem korát, mely egyébként
szabályozhatatlan s nagyon egyéni, alighanem túlhaladta. Ez a nehezen bukó
premier különben el van készülve minden parlamenti csatájánál a bukásra, s ez
is nagy ereje. Szereti az erõt, a vérbõséget nemzetben, fajban, rendszerben,
emberben. Tudvalevõ, milyen nagy anglofil Clemenceau, s abból se szokott tikot
csinálni, hogy õ nagy tisztelettel kedveli Németország temperamentumos
császárját. Õ voltaképpen minden kormányzat irányítója, feje, lelke, õ az
összessége a Clemenceau-minisztériumnak. Õ csinálja a külügyet, a pénzügyet, õ
rendszabályoz meg harcias tábornokokat s admirálisokat, õ készíttet új hajókat
a tengerészetnek.
Bár
határozottan szenvedélyes, publicista természet, de a látása éles. Sõt,
elõrelátása is az, s lehet, hogy az, aki utána kormányelnök lesz, még nem is
sejti, hogy az lesz. De Clemenceau olyan kivételes ember, aki ma meg tudná
mondani, hogy a Clemenceau-kormány után milyen kormány jön milyen
miniszterekkel, egyénisége II-ik Frigyest, XIV-ik Lajost, Thierst, Bismarckot
(s hasonló történelmi valakiket) juttatja az eszünkbe. Példátlan szerencséje,
hogy cselekvõ természete, hatalomszeretete s diplomata zsenije mellett nem
kellett magából kiirtani a mûvészt. Ha megbukik, szél meg nem üti, el nem
hülyül vagy meg nem hal, irodalmat fog csinálni megint. Klasszikusa nem lesz
belõle a francia irodalomnak, de alakja és élete határozottan klasszikus, s
kár, hogy ilyen nagy erõnek így kellett s kell fölhasználódnia.
Pesti Napló 1909.
március 28.
A. E
|