Párizs,
április 13.
[Saját levelezõnktõl.] Voltak Európának
és a mai civilizációnak cifra korszakai, hõsiesek, ostobák, gyászosak és
komikusak, de cifrább korszak még nem volt a mainál. A keresztes hadjáratoktól
a francia forradalomig, Vald Pétertõl Marxig, Páduai szent Antaltól Nietzschéig
sokféle görcs állott már belénk. Volt düh-korszakunk, hit-korszakunk,
álom-korszakunk, könny-korszakunk, de utálni még sohse utáltuk kifejezetten,
hangosan magunkat. Most itt tartunk, az undornál. Párizsban, Budapesten, New Yorkban,
Tabrizban, a mai civilizáció homo
sapiense megutálta önmagát.
Nem
tréfa ez, nem a megvénhedt, a sok kultúrától megzápult polgári társadalom
csõdje, mint sokan állítják. Nem is a Szokratészek vagy a hordóbölcsek, nem a
Diogenészek arisztokratikus különcsége, de általános undor, mivel hát
demokráciában élünk. Elérkezett a tömegekig a nagy magános Emberek
embergyûlülete, s ha a tömeg nem is hallott még Nietzschérõl, de Nietzschét
követi. Nem véletlen dolog az, hanem olyan okvetlen, mint egy lángész megjelenése,
hogy most Párizsban az emberek önmegvetõsdit játszanak. Íme, az új humanizmus,
a szociális lény kultusza, az ember-pártolás dicsekvõ érmének - másik oldala.
Párizs mindenféle népe odacsõdül, ahol megcsúfolva látja a híres, büszke,
telhetetlen embert, saját fajtáját.
*
A
Clichy-bulváron az afrikai oázisok fekete vadembereit mutogatnák, degenerált,
vagy még ezután civilizálódó embertestvéreinket. S az embereket nagyon helyes
ösztönnel sokkal jobban érdekli ez a fekete község mint egyik lap körkérdése, hogy
melyik a legjobb francia vers. A Jardin d’Acclimat[at]ion-ban kétszáz törpe
embert mutogatnak, kikrõl impresszáriójuk azt állítja, hogy németek. Párizs
persze már csak azért is elmegy, hogy nyolcvan centimétereseknek lássa a
pomerániai óriások népét. Ám ez a liliputi ország, embereivel, azaz
emberkéivel, produkcióival nem egészen német. Megállottam egy kis, öreg uracska
elõtt, aki alig volt nagyobb, mint egy szegfûszál, s elszóltam magam hangosan:
-
Szegény kicsi ember, kicsi a feje, a szíve, mindene, s mégis milyen öreg.
-
Bizony öreg - sóhajtotta vissza idegen kiejtéssel, papagáj-hangon, de magyarul
az én öreg uracskám.
Magyar
törpe, negyvenesztendõs lesz. Nagyváradról való, s két törpe testvérével együtt
itt van. Milyen furcsák, érthetetlenek, megmagyarázhatatlanok: egy pici
véletlen, s nem lennének gnómok. Vannak közöttük házastársak, de gyermekük nem
lesz, magvuk szakad, mint a vén családok sarjának vagy a zseninek.
Az
Olympiában pedig Monsieur et Madame X., két bölcs csimpánz, két szegény csoda-majom
issza a pezsgõt. Automobiloznak, pezsgõznek, csinosan, ízlésesen eszik a halat,
bicikliznek, és tele vannak ambícióval. Ha egy-egy mutatványuk nem kap elég
tapsot, dühöngenek, akárcsak a Comédie- vagy Nemzeti Színház valamelyik örökös
tagja. Mindenesetre enni szebben tudnak, mint sok demokrata kör bankettjén.
Okosabbak, mint Consul I. és Consul II., híres csimpánz-elõdjeik, ezek a
majomsztárok.
*
És
Párizs tapsol Afrika vadjainak, a törpéknek, a majmoknak, kik intelligensebbek
sok bretagne-i halásznál s egy bihari pakulárnál. Tapsol, miként tapsolni
szokott a csoda-gyermekeknek, a pipázó fókáknak, a gyilkost-felhajtó
rendõrkutyáknak. A tömegek öntudatlanul eljutottak Nietzschéig, s gyönyörködnek
az emberi fajzat megcsúfolásában. Aiszoposz La Fontaine Kipling, elõttük és
utánuk mindenki elbújhat e nagyszerû gyászosságában is nagyszerû szimptoma
elõtt. Ez a csömör, ez a szíves hajlandóság a vad-emberek, ember-torzok és
emberkedõ állatok iránt olyan sokat jelent, hogy le sem meri írni az ember. Egy
Stirnerbe öntött Maeterlinck talán el merné mondani szépen és tudományosan
egyszerre, mit jelent az, mikor a homo sapiens így mulat? Mit jelent az, mikor
vadembereken szörnyszülöttökön, majmokon és reporter-kutyákon keresztül nézzük
le magunkat?
Minden
nagy, fájdalmas emberi gondolatnál Shakespeare égiháborús szótárából kell kérni
szavakat. Nagyon szerencsétlen lehet a mai ember, ha már nem büszke arra, hogy
- ember.
Pesti Napló 1909.
április 18.
A. E.
|