|
(Ritoók Emma új
regénye. Budapest, 1909. 2 kötet)
A
nagy Véletlent nyugodtan lehetne A nagy
Törvénynek is nevezni, de így megkapóbb, babonásabbul félelmes és sokkal
asszonyosabb. Szabad-e Ritoók Emma könyve után a kegyetlen franciának azt a
megállapítását idézni, hogy a regény a középszerûségek legjobb búvóhelye? Ezen
már valami hat hét óta töröm a fejem, de se a fejem, se az ösztöneim nem
akarnak belemenni Ritoók Emma ilyen lesajnálásába. Mióta az Új Idõk
megkoszorúzta Ritoók Emmának egy nagyon naiv, gyönge céltalan regényét,
bizonyára sok mindent megbánt Ritoók Emma. Legelõször is megbánta, hogy
elhagyta az õ orosz és skandináv írásmestereinek fagyasztó, de nagyszerû
mûvészi komolyságát. Nem volt nehéz a penitencia, mert Ritoók Emma északi
lelkû, komoly, nem alkuvó s nem egykönnyen ellágyuló ember. Megható az, hogy
miként vigyáz önmagára, tollára, téma-nemzõ emlékeire, demonstrálandó igazaira,
egész írására. Más ok, más ügy, más dolog, hogy ez a regény mégis csak
asszonyos regény, ha olyan komoly ember írta is légyen, mint Ritoók Emma.
A nagy Véletlen egy nagyon-nagyon komoly
és mégis érzékeny és finom entellektüelnek lelki útinaplója. Útinapló egyébként
is, Berlin és Párizs nagy csodái kiáltoznak ki belõle, s annak a furcsa,
talajtalan, szép és vegyes internacionális diákmûvész-apostol seregnek különös
élete, mely Párizsba vagy újabban Berlinbe verõdik össze. Ezekkel a különös
emberekkel néhány társadalom önkéntes vagy muszáj számûzöttjével sokat lehetett
együtt Ritoók Emma. Szereti õket, s õ azt hiszi, hogy meg is látta õket, bõrük
alatt, egészen, veséjükig, nyugtalan vérük utolsó csöppjéig. Nem látta meg, de
mindegy, s én - újra mondom - lelki utasítót, megfigyelésekbõl,
szomorúságokból, lírából és bölcselkedésekbõl összehorgolt könyvet látok e
könyvben.
Az
a nagy Véletlen, melyet csakugyan meg lehetne tenni egy modern regény legfõbb
hõsének, mint a Végzetet a régi tragédiákban, nagyon is véletlen, ügyetlen és
sápadt a Ritoók Emma regényében. Ezért írtam mindjárt legelõl, hogy ez a nagy
Véletlen csak véletlenül Véletlen, mert Ritoók Emma akarata ellenére törvénynek,
Törvénynek látszik éppen e könyvbõl is.
Nem
véletlenül születünk olyanoknak, amilyenek vagyunk, s nem véletlen, hogy sokan
föllázadunk, s nem megyünk együtt az élet türelmes leélõivel. Nem véletlen,
hogy azokat öleljük, akiket ölelünk, s csak a régibb romantika költõi hitették
el velünk, hogy sokszor szamárul elhaladunk a boldogságunk mellett, holott csak
a kezünket kellene utána kinyújtani. A
nagy Véletlen nevezhetõ A nagy Törvénynek is, hiszen a név, az elnevezés
olyan semmi, mint az álom, azaz sokkal semmibb. De így, mint Ritoók Emma hiszi,
nincs élet, nincs ritmus, nincs szabály, ti. szabály, melynek elsõ pontja a
szabálytalanság volna.
Sokat
nem tudunk még, és sok mindent meg fognak tudni magyarázni, akik majd utánunk
jönnek. De máris sejtjük, hogy minden tudatos, ami csak emberrel történik és
történhetik, Ritoók Emmának meg kellett szeretnie az északi írókat, meg kellett
nyernie az Új Idõk regénypályadíját, s az se véletlen, hogy megírta A nagy Véletlent.
Frissek,
õszi harmatosak, egy kicsit bánatosak, majdnem versek Ritoók Emma némely
visszaemlékezései: ezek a könyv legnagyobb értékei. Egy képnek, egy szobornak,
egy mélységes hangulatú estének, egy holdvilágos tavaszi éjnek a Monceau-park
Maupassant-szobra elõtt, egy olvasmánynak, egy talányos, érdekes, utunkba
került emberlénynek az emlékéhez sokszor közelebb van a szívünk, mint a mûvészi
alkotáshoz, melyet nemzünk vagy szülünk, vagy a hús-vér gyermekünkhöz.
De
asszonyos könyv - mondom -, s errõl kötelességem tehát még bizonyítani
próbálóan szólani. Naiv, amit az orosz forradalmár ifjak, leányok életérõl
mond, naiv, helytelen, ha kedves is. Annyi saját egyéniségû ember, mint amennyi
a Ritoók Emma könyvében összetalálkozik, egy Barnumnál is sok volna, egy olyan
Barnumnál, aki kivételes pszichéket gyûjt. Legbecézettebb hõsnõje, egy
mûvészlelkû, de a divattal is törõdõ, szabad, elegánsan lázadó, szép magyar nõ
- nincs. Ezt a fajtát nem szülhette meg ez a fajtákat variálni csak roppant
kevéssé képes magyar társadalom. A mûvészetrõl, egyéni életrõl, társadalommegváltásról,
feminizmusról adott ítéletek szintén naivak. És nagyon sokat akar ebben a
mozaikos könyvben elintézni Ritoók Emma, ez is baj. Ám milyen fölségesen
szomorúan állítja be azt a nem is új igazságot, hogy a csúnya és okos nõ
nemeken kívül áll. Oh, igen, a csúnya, okos, mély érzésû asszonynak hiába
énekelt Petrarca, hiába csillog reá Milo Vénusza, s hiába a legszebb Apolló.
Valami
még: irodalmi utánmenés az után az igazság után, hogy az asszonynak a gyermek a
minden. Több mint a társadalom, szülõk, konvenció, férfiú, több, mint az élet.
S a gyermeket se a Véletlen nyújtja, s elképzelek csodálatos remekmûvet, mely
az abszolút meddõségben egy emberág legmagasabb dicsõségét látja. Hiszen nem az
a fõ, hogy nekünk legyen gyermekünk, de hogy legyen gyermek, lehetõ átvevõje a
mi lelkeink örökségének.
Csipkét
szõni asszonytudomány, s régi, drága csipkék szépségébõl mit sem von le, hogy
összevisszák és aránytalanok ábradarabjaikban. A Ritoók Emma könyve ilyen
csipkekendõ, egy szál se rossz csupán az ábrák, a darabok, a részek össze nem
illõk, aránytalanok. De íme a fõ-fõ érdem: ezt az úgynevezett regényt egy
magyar mûvészlelkû entellektüel írja. Újabb típus, nekünk kedvesebb, mint A nagy Véletlen akármelyik nõje. Ez után
a könyv után okvetlenül egy még szebb, igazabb és mûvészibb Ritoók-könyvnek
kell jönnie. És Ritoók Emma is, aki ma már komoly, nemes, elsõrendû ember lesz
még emberibb is, egészen kirántja magát a magyar úri ideológiából, s lesz, amit
a nagy Törvény úgyis akar: példaadó, szabad, próféta, magyar asszonyember.
HSz 1909. április
a. e.
|