|
Párizs,
április 25.
(Saját tudósítónktól.] Egy-egy Szalon
micsoda várt, nagy, micsoda úri esemény volt még például III. Napóleon korában.
Hjha, Sedannal és a császársággal együtt halt meg Franciaország polgárságának
daliás korszaka. Akkor, régen, még a forradalmárok se voltak olyan
hétköznapiak, érdektelenek, mint ma. Véres tollal olyan márkik írták a
forradalmi újság-cikkeket, kik eltagadták hiteles rangjukat. A bombákat pedig
egészen a Commune-ig legalábbis grófok dobták fehér kesztyûs markokkal.
Nem,
ezeket nem egy „laudator temporis acti” írja, de egy kénytelen látója a
valóságoknak. Minden gyönyörû dolog, ami Párizsból új Athént akar csinálni,
csõdöt mondott. Minden gyönyörû, emberi dolog, melyet a diadalmas polgári
demokrácia alkotott Franciaországban, bomlik. Ami ifjúságnak indult, abból
hamaros öregség lett, s ami forradalomnak, abból - új akadémia. A két nagy
tavaszi Szalon közül ezúttal is a fiatal s valamikor forradalmi Société
Nationale nyílott meg elõbb.
Ezt
már így csinálják: lehetõleg még be kell érni a független piktorok tavaszi
kiállításával. Nos: hat év óta évrõl-évre biztosabban látom, hogy nemcsak a
tegnapelõtti, de a tegnapi forradalom is megvénül és hasat ereszt. A Nationale
már hat, sõt tíz évvel ezelõtt hozzáöregedett az Artistes Français-hoz és most
megöregedtek a „függetlenek” is. Nagy baj az, mikor az ember divatba jön,
szomorú verseket lehetne errõl írni, hagyjuk. Végül, sajnos, mindenki divatba
jön, s divatba jöttek az idénre a Salon des Indépendents vadjai is.
Pedig
ez évben még helyet is nehezen kaptak ezek a rakoncátlan el nem ismertek. Végül
államilag helyhez, helyiséghez juttatták õket, s egykor legátkozottabb
vezéreiket dicsérve dicsérik a legtanáribb kritikusok. Íme, még a dicsõségnek
sincs maradandósága, melyet a világ nem akar elismerni.
A
Grand Palais-ban, az avenue d’Antin oldalán van, mint rendesen, a Nationale.
Semmi különös, államilag megrendelt alkotások, ügyes stréberek ügyes mûvei,
régi arrivék biztos ön-ismétlései, s a bejáratnál, a földszinten, külön a
hagyományos Rodin-szobor. Az öreg mester ezúttal egy nõi mellszobrot állított
ki, nem nagy dolog, de érdekes. Az az érdekes benne, hogy ezért a kis
mellszoborért, ha igaz az „on dit”, százezer frankot fizettek. Ábrázolja pedig
e kis mellszobor a leggazdagabb oroszországi kaviárkereskedõnek, Eliseieff
úrnak a feleségét. Beszélik, hogy Rodin, midõn Madame Eliseieffet meglátogatta,
azért kért százezer frankot, hogy a nõ megijedjen. Az orosz sokmilliomos
felesége nem ijedõs természetû, s a szobrot meg kellett csinálni.
(Ez
az Eliseieff különben, mikor Monte-Carlóban lent jártam, csinált egy úri, jó
viccet. Banketten ünnepeltette magát a Hôtel de Paris dísz-ebédlõjében egy
galamblövõ délután után. S mikor az ünnepi tósztot mondták, hirtelen a nagy
asztal közepérõl egy virágcsokorból hitelesen eleven, fehér galamb röpült föl.
A következõ pillanatban valaki pisztollyal lõtt, s a galamb véresen lehullott
az urak és a lelkes éljenek közé.)
Párizs
megvénült, Párizs készül valamire s közben még mûvészileg se csinál semmit.
Csak tárlatot, ostoba divatot, pletykát, heccet s mulatságot a milliomos
tékozlók számára. Az elismert festõk, szobrászok s mások legalábbis pápai
grófok s az „el nem ismertek” legalábbis pápai grófok lesznek.
Pesti Napló 1909.
május 1.
Ady Endre
|