|
(A Sardou hagyatéka
- Csoda-gyermekek a színházban - A nő-írók ellen.)
Párizs,
május 4.
[Saját tudósítónktól.] A
Sardou-hagyatékot árulták, adogatták pár napig Georges Petit-nél, s ott volt a
vásáron egész Párizs és környéke. Amerika és London értendõ elsõsorban a
környék alatt, õk voltak ott sokan, londoniak és yankee-k. Nagy gyûjtõ volt a
néhai, zseniális dráma-gyáros, s bizonyisten még igazi mûtárgyak is maradtak
utána. Hiszen még amerikai milliárdossal is megtörténik, hogy véletlenül
mûkincseket szerez az ezrein. Mint ahogy viszont egy Szilágyi Dezsõ, ilyen
hatalmas, szép valaki is csak értéktelenségeket szerzett megspórolt, drága pénzen.
Mûkincseket gyûjteni: ehhez külön lelki kiválóság, mondhatnók külön géniusz
kell. A gyûjtõ poétája legyen a mûtárgy-gyûjtésnek, próféta, vátesz, mint egy
igazi költõ. Névtelen, szürke, kicsi uzsorások vannak itt Párizsban, kik
félannyi pénzért, mint Sardou, tízszer többet és jobbat halmoztak össze. De a
Sardou-vásár mégis nagy sikerû volt, mert jól reklámozták s mert hiú, pénzes
emberek hozzáfizették az árakhoz a Sardou-név divatos becsértékét is. Majd
vajon, ha a külvárosi színházakba szorulnak a Sardou-drámák, mi lesz a
Sardou-mûtárgyakkal? Nagy részük devalválódik, egy-két darab Sardou-t feledve
is megnõ értékben. És a Sardou-gyûjtemény szertehordott darabjai sem fogják
megõrizni a Sardou nevét.
*
Párizsban,
mint Budapesten, mint akárhol a világon, szaporodnak a csoda-gyermekek.
Idegéletünk, a család bomlása, a technika hódítása, mind-mind közrejátszanak,
hogy gyermekeink öregeknek szülessenek. Egy kicsit formáljuk át a
Wilde-aforizmát: nemsokára már csak az aggok között találunk egy-két gyermeket.
No és a színpad, ez a mindent fölfaló szörnyeteg, miként fogyasztja a mi kicsi,
szomorú zseniinket. Párizsban most majdnem mindegyik színházban csoda-gyermekek
csodájára csõdül az egész világ. A Réjane-színházban a kis Monna Goudré játssza
Walewszka asszony fiának a szerepét. Az Odéonban a kis Anna a primadonna s - ez
érdekes - õ is fiú-szerepet játszik. Az Antoine-színházban hasonlóképpen a
csöppnyi Ardnini az ünnepelt. Az Ambigu-ben három gyermek is játszik, a
Renaissance-ban kettõ, a Cluny-ben is van gyermekszínész s még máshol is.
Vegyék át már a gyermekek egészen a mi szerepeinket, a felnõttek úgyis mintha
unni kezdenék a modern élet-komédiát.
*
George
Sand-t nagyon csúnya névvel illette Nietzsche, s azóta minden férfi-író
Nietzschének érzi magát, ha asszony-kollégáiról van szó. Magyarországon ez
friss, új közgazdasági probléma, a nõ-írók dolga, Franciaországban majdnem
százesztendõs. Párizsban egy pompás, de gonoszul goromba kritika most megint
fölújította a régi kérdést. Nagyon megsokasodtak az asszony-írók, többnyire
ügyesek a nyomorultak, és élni, megélni különben is olyan nehéz. A francia írók
jó része Weiningerrel tart: zsidó és asszony ne írjon, mert nincs joga hozzá.
Azaz hogy a zsidó s az asszony úgyse lehet igazán nagy író - mondják õk. Õk sem
azok, de náluk megvan legalább a lehetõség - ezt azonban már nem mondják ki.
Hát se Franciaországban, se Magyarországon, se sehol nem lehet már megszorítani
az irodalmi némbert. Zsenik - igaz - nemigen találtatnak köztük, de van-e
momentán szükség akármilyen zsenire? A zseni egy anakron szükség, baleset a
saját kora és önmaga számára, futóbolondja a jelennek. Az asszony-nép nagy
erejét, félelmetes erejét bizonyítja, hogy a jelennek dolgozik, tud dolgozni -
irodalomban is. Néha kissé tisztességtelen versenyt csinál az asszony-kolléga,
de éppen csak az irodalomban legyen kötelezõ a tisztességes verseny?
Pesti Napló 1909.
május 5.
Ady Endre
|