|
Párizs,
május 9.
[Saját tudósítónktól.] Párizsban, anno
1909, Mária hónapjának nyolcadik napján, délután négy órakor egy boldogtalan
ember átkozza a sorsot és a civilizációt. Mellékes, hogy kicsoda, de sokkal
szerencsésebb nála akármelyik francia, aki hajlandósága szerint a republikát, a
szocializmust, avagy Clemenceau-t szidhatja. Mondjuk, az ember beteg, de végre
mégis írni tud valamit, mert az írás volna a mestersége, s az írását szeretné
elküldeni Budapestre, hogy koronákat kapjon érte. De holnap talán vagy egy óra
múlva már csak léghajóra vagy postagalambra bízhatná a levelét: se posta, se
villamos drót, se vasút. Egy táviratot akarnék küldeni haza, Magyarországra,
mentsenek ki, szabadítsanak meg Párizstól, mennem kell, menni akarok. De a
sürgönyt nem lehet föladni, s talán, ha már mehetnék is, indulhatnék, holnap
nincs vonat és gyalogosan messze van Budapest.
Nem
tudunk semmit, még béke is lehet, de ez órában, itt Párizsban, forradalmi a
levegõ, s kiürültek az utcákra a kaszárnyák. Azok, akik készülõdnek a
sztrájkra, apró cédulákat kapnak, melyek íme nem nagyon megnyugtatók: „egyelõre
nem kell bántani a katonákat”. Hjha, ez Párizs, a forradalmak nagy, örök
battériája, ahol még megnyugtatni is csak akként tudják az embert, hogy
egyelõre becses fejét még cipelheti a teste tetején. Új és új, rendkívüli
kiadásokat adnak ki a bulvár-lapok, nehogy még a legbátrabbakban is maradhasson
egy kis bátorság. Egyik lap ma azt újságolta, hogy Vilmos császár alig várja a
posta, vonat, telegráf és telefon sztrájkját. Mihelyest a sztrájk kitör,
Franciaország megvakult és megsiketült, trarara-bumm, bevonul a német hadsereg.
*
Rendõrök,
katonák a postahivatalok és pályaudvarok körül, tárgyalások, sötét tervek és
világos üzengetések. Ahol a forradalom nem olyan otthonos, mint itt, ott az
ember, a polgár, megbízhatna a mindenható hatalomban. De itt Párizsban barikádokat
épít a játszó gyermek s a hatalom mindig el van készülve, hogy fölfordítják már
csak azért, mert - hatalom. Párizs és Franciaország Württembergtõl vagy
Poroszországtól éppen e kicsi különbséggel különbözött idõtlen idõk óta. A sváb
ember a kapott ütés után kezd gondolkozni, hogy visszaüssön-e, a francia pedig
mikor a gondolkozáshoz ért, régen - ütött. Határozottan idegbajos fajta,
valószínûleg pusztuló fajta, de ki az ördög filozofál, mikor a nyaka körül
pajzánkodik a kés. Hiszen megállapíthatnók, hogy valóban az állami
alkalmazottaknál Franciaországban nincs osztály, mely a tõke-demokrácia nyomása
alatt embertelenebbül szenvedne. Úgy fizetik õket, mint a Fáraók a
gúlaépítõket, s közben elvárják, hogy õk legyenek a puritánság, hazafiasság és
családi lelkiismeretesség õrei. Még Millerand is elvárná, hogy a francia
hivatalnok adjon példát a nemes koplalásból s közben életet öt-tíz gyermeknek,
hogy Franciaország ismét fölnépesedjék. Persze, hogy egy nem feudális
országban, ahol „úri” tradíciók már nincsenek, s a kopott urat nem emelik
hivatalnyeregbe, a hivatalnokok a munkások mellé állanak.
*
Sõt,
Franciaországban éppen az elégedetlen polgári elemek viszik be a szocialista
szindikátusokba a fölforgatás nem számoló taktikáját. Mióta, egy szerencsés elnevezés
szerint a republikánizmus - foglalkozás
lett, az igazi republikánusok kezdenek kijózanodni „Marianne”-ból, a
köztársaságból. A francia szindikalista munkás nem bánná, ha egy Napóleon, vagy
egy XIX. Lajos jönne. Azaz, neki teljesen mindegy volna, sõt esetleg
remélhetné, hogy egy monarchia muszájból elõször is az õ legnagyobb
ellenségével, a plutokráciával számolna le. Olyan szélsõséges, messzehaladt, de
történelmi szerepû tömeg-érzések ezek, melyekrõl otthon, Magyarországon még
sejtelme is csak kevés embernek van. Mindegy, mi, akaratlanul, már-már
filozofálunk, holott holnap nem lesz levelünk, esetleg világításunk,
borbélyunk, kiflink sem. Avagy még holnap lesz, de egy bizonyos: rettenetes
rendszerváltozás készül itt, nagyobb dolog, mint egy fél-általános sztrájk. És
negyven püspök füstöl ugyanez idõben szentelt tömjénnel Jeanne d’Arc ünnepén
Orléans-ban. Most jöttek vissza Rómából, s tele vannak bizodalommal, s bizony
talán megáldanák az anarchistákat, ha ezek kérnék az áldást. Ma, mikor nem
tudjuk, hogy holnap nem lesz-e egy zsibbadt testrésze a világnak Franciaország,
az Egyház és a reakció elevenebb, mint valaha. Csakhogy, csakhogy még ebbõl se
lehetne jósolni, mert Franciaországban komolyan két vége van a botnak. Egyelõre
átkozzuk, amit kiki átkozni szeret, én pedig postára teszem e levelet, s nem
tudom harmadnapra, mint rendesen, vagy csak harmadhétre kapják meg Budapesten.
Pesti Napló 1909.
május 16.
Ady Endre
|