I.
Jeanne d’Arc lobogója alatt
[Saját
levelezõnktõl.] Orléans immár boldog szûzének kék-fehér lobogója alá húzódott e
napokban Párizs, mialatt utcáin süvöltött május hideg szele. Fagyos május
forradalmi sztrájkokkal, bóra és sirocco egyszerre, ezek a napok kritikus napok
voltak, s még kritikusabb utódokat ígérnek. Egy bizonyos: ez a hirtelen,
összebeszélés nélkül született Jeanne d’Arc-ünnep Párizs polgárságának üzenete
volt. Mert a trikolór és kék-fehér lobogók mellett más, ravasz színû zászlók,
szövetek, díszítések is voltak imitt-amott. És Jeanne d’Arc-kal egyszerre
ünnepelte a royalista tábor orléans-i Fülöpöt is, akit már Jules Lemaitre is
imád. Párizs a Jeanne d’Arc-ünneppel azt üzente a harmadik köztársaságnak, hogy
tessék vigyázni egy kicsit. Párizs polgársága megelégelte - elhisszük neki - a
sztrájkokat s a szindikalisták tréfás játékát a forradalomra töltött
fegyverrel. „Tisztelt köztársaság - üzente Párizs -, vagy megvédsz bennünket
nyugalmunkban, vagy pedig - éljen a király”. Jeanne d’Arc lobogója s Párizs
Jeanne d’Arc-ünnepe tehát forradalom a forradalom ellen. Sok esztendõ óta nem
voltak olyan bízók, olyan buzgók a francia király-pártiak, mint most, s furcsa
meglepetést tartogathat esetleg a világ számára ez a most már végleg hisztériás
Franciaország.
II.
Párizs és húszezer néhai ló
Nyolc
esztendõ alatt húszezerrel fogyatkozott meg Párizs nem kis múltú, szerepû és
érdemû ló-lakosságának a száma. Az automobil vette üldözõbe persze õket, s
szegény lovak - részben honfitársaink, mert Párizsban sok a magyar ló -
rohantak a lómészárszékre. Sokan már látják, siratják földi életünk e régi,
hûséges társának, a lónak biztosra vett kivégzését. Mások viszont azt hiszik,
hogyha a gõzmozdonyt kibírta, ki fogja bírni az automobilt is a ló. Elveszti
néhány szerepkörét, s keres és kap újabbakat. Komoly veszedelme csak egy van a
lónak: az emberi gyomor, mely olyan sok mindent képes bevenni a mi szép
civilizációnkban. Mindenesetre érdekes, hogy humánus századunkban még a ló is
kaphat elégiákat, s nekem pompás dolgot juttat eszembe. Nem az enyém, egy elmés
francia krónikásé, ki az állatvédõket akarta kicsúfolni. Beszélgetést
folytatott ez az úr egy konflis-lóval, s elmondta neki, hogy milyen nemes a mai
ember, s mennyi szeretettel van a ló iránt is. Mikor búcsúztak, a krónikázó
túri ember így búcsúzkodott el a lótól:
-
Köszönöm a bizalmát, érdekes közléseit, Isten önnel, Monsieur.
-
Látja - szólt utána mélabúsan a ló -, ilyen az önök alapossága és jóindulata.
Itt beszélgetett velem egy óra hosszat s még azt se tudja, hogy nem Monsieur,
hanem - Madame vagyok.
III.
Franciaország fõúri diplomatái
Franciaország
köztársaság, de még önmaga is csak gyakori megbánásokkal az, s ha valaki gróf
és pénze is van, Franciaországban sem kell azt szégyellnie. Valami babonás
hagyományból s kitûnõnek képzelt taktikából a hivatalos Franciaországból
azonban csak a külügyminisztérium maradt barátságos a volt-nincs fõúri rendhez.
Monarchikus hatalmaknál elõszeretettel helyezett el hercegeket, márkikat
grófokat, vikomtokat a köztársaság. És most hirtelen derûs égbõl lecsapott a villám
a harmadik köztársaság mágnás-diplomatáira. A külügyminisztérium rájött arra,
hogy a nagy címû diplomatái közül csak kevesen viselik joggal a címet. Ez
furcsa, mert Franciaországban bírósági döntés szerint az se követ el bûnt, aki
magát Franciaország királyának címezi. S mégis most a külügyminisztériumban
levéltári tudósok sorra vették a francia diplomatákat, s úgy hírlik, hogy
negyven és egynéhány nagy címû francia diplomatából aligha tíznek lesz joga a
régi címet viselni. Sokan csúfolják a köztársaságot, hogy ilyenformán kvázi
értékkel ruházza föl az értéktelen címeket. A külügyminisztériumban
válaszolhatnák, ha akarnák, joggal: hogy ez így helyes. Míg grófok vannak
másutt a világon, miért legyenek éppen a franciák - a talmik?
Pesti Napló 1909.
május 23.
Ady Endre
|