Párizs,
május végén
[Saját tudósítónktól.] Fontainebleau-hoz
közel, a párizs-marseille-i nagy országút mellett, erdõs, pompás helyen, kis
hotelben éltem néhány napot. Itt vadásztak legszívesebben valamikor
Franciaország királyai, s egy-egy diadalmas vadászat emlékeit ma is õrzik még
itt-ott oszlopok, tornyok. S most éjjel-nappal rettenetes üvöltés rohan át meg
át az erdõs tájon, mintha babonás álmok elátkozott lelkei ordítanának. Nem, ez
az automobilok divatos jeladása, s a régi pompás nemzeti fõút Párizs és
Marseille között ma az automobilok legellepettebb útja talán egész Európában.
Marseille-bõl folytatódik a híres napóleoni Corniche-úttal, s Párizstól északra
is felszalad. Olyan kontinentális automobil-út ez, mint a keleti expressz-vonat
sínpárja a nagy és gyors gõzösök számára. Belefutnak nagy országutak
Belgiumban, Németország felõl, Svájcból, Spanyolország felõl s Olaszországban.
Olyan ember számára, aki nem mai csirke, keletrõl való, s huszonegy éves
korában ült elõször félve-álmélkodva gépkocsin, mesés szenzáció ezt az õrült,
vágtató versenyt nézni. Az én kis hotelem jó automobillal egy iramodásnyira
volt csak Párizstól, s mégis olyik napon harminc-negyven automobil pihent az
udvarán. Naponként száz és száz kocsi repült el elõttünk üvöltve, tülkölve,
sípolva vagy trombitálva Párizs felé vagy Párizs felõl. Egy angol társaság, avagy
amerikai vacsorázott az asztalom mellett egy este: Brüsszelbõl rándultak ki -
Dalmáciába.
Nekünk
még Magyarországon kevés a jó útunk, a pénzünk, az automobilunk, s aligha sok
embernek van fogalma arról, hogy az automobil másutt - hol tart már. Ezen a nagy
úton úgyszólván alig jár más alkalmatosság, mint gépkocsi, s most burkolják
éppen újra ezt az utat az automobilok számára valami újféle aszfaltburkolattal.
De nekünk még kevésbé van arról fogalmunk, mi mindent változtatott meg már
eddig is Európa nyugatán a gépkocsi. Egészen új rendszert kell adni a nyaraló-
és üdülõ-helyeknek, az országutak mentén feltámadnak a postakocsik korából a
vendégfogadók. Persze, ezek ma már luxushotelek, nagy, kényelmes
automobil-színekkel s fényes ebédlõ-termekkel. Érzi a vonat, az üzlet, a
színház, még a könyv is érzi az automobilt, a gyorsaságot, mely elsöpri,
elvonja tõle az embert. Másképpen folyik a vadászat, az õszi kastély-élet, a
nyaralás, más szabású ruhákat viselnek az emberek. Régi foglalkozási módok
pusztulnak, s újak születnek, új igények, új intézmények, új szokások, ahol az
automobilok egyre sûrûbben vágtatnak. A gazdag ember ezután az elõkelõ premier,
vagy vernisszázs elõl egy kis nyolcszáz kilométeres sétakocsikázással tér ki.
Könyvolvasásra persze, hogy még kevesebb lesz az ideje, de viszont olyanféle új
szokásokkal, mint a többiek között a sátorozás, sok, szép kárpótlást nyer a
mai, boldog, gazdag ember. Nekiindul összehajtható sátraival hatalmas
automobilján, s ott ver tanyát, ahol szép, s ahol kedve telik. Akár napokig
elélhet egy óriási erdõ közepén, szakácsot vihet, fõzethet, mulathat, s ilyen
közel a természethez - az automobil vitte.
S
ahol IV. Henrik nagy vadász-hajszái s víg vadász-torai folytak, Brunoy és
Fontainebleau környékén pusztul a vad. Még húsz évvel ezelõtt is Párizshoz
közel ez volt, ez a vidék a Nimródok Kánaánja. S egy pocakos párizsi polgár a
francia királyok restaurált vadász-leshelyein királyi gõggel elábrándozhatott.
Talán elpusztították a vadakat, talán az erdõk állatjai megutálták sorsukat,
hogy õk a királyi vadak bugris puskások számára éljenek. De ha penzióban
tartanák is õket, ha lennének, most már úgy se maradnának - az automobil miatt.
Még a madarak veszik legkönnyebben a sorsukat, s én olyan ékesszavú kakukokat
is hallgathattam Brunoy-ban, mint egy szép kakuk-óra. Õz, nyúl, róka s másfajta
négylábú nem bírja ki az ördögszekér zaját és bûzét, a madarak egyelõre
nyugodtak - az elsõ igazi légi automobilig. S egy-egy bagolymadár éjszakánként
fájdalmasan csóválhatja a fejét, ha látja a rohanó, vakító lámpájú kocsikat. Be
szomorú sorsú lények lehetnek - gondolja -, akiknek így muszáj éjjel-nappal
rohanniuk, kuvik, kuvik.
Pesti Napló 1909.
május 30.
Ady Endre
|