|
Párizs,
május 30.
I.
A halottak kényeskednek
[Saját
tudósítónktól] Mikor Zola hamvait mégiscsak elhelyezték a „hálás haza”
Panthéonába, elkezdett forogni a sírjában elõször is Lannes maréchal. Ugyanaz a
Montebello herceg, aki halálos sebet kapott az esslingi csatában, s akinek
családja ma nagy família. A Montebellók tiltakoztak, hogy az õ nagy õsük egy
Zolával porladjon egy fedél alatt, és egy ugyanazon Panthéonban. Persze, azt
válaszolták nagyon helyesen a Montebellóknak, hogy Lannes tábornok
Franciaországé és a forradalomé. A forradalomnak és Napóleonnak köszönheti az
illusztris Montebello-család, hogy takács-sorból kiemelkedhetett egy õsük. Ne
tessék tehát nekik kényeskedni halott õsük helyett, akinek mindent
köszönhetnek, s aki helyett senkinek sincs joga kényeskedni. Most Victor Hugo
tisztelõi kérik, hogy a francia költõ-Jupitert elvihessék Zola mellõl - egy
igazi temetõbe. Mert Hugo is arisztokrata volt, nemcsak költõ-király, de
Franciaország pairje, ki Zola, sõt Rousseau mellett sem pihenhet. Így
kényeskednek a halottak, azaz a halottak nevében az élõk, s valószínûleg lesz
egy kis sikerük. Híre jár, hogy Lannes maréchal, Hugo és Rousseau hamvait a
kriptából elõkelõbb helyre, a kupola alá helyezik. Tehát lesznek elsõ osztályú
halhatatlanok és második osztályúak a „hálás haza” jóvoltából. S ha öt év múlva
Zola tisztelõi kérik az elsõ osztályú helyet, mi lesz akkor, pláne, ha meg is
kapják?
II.
Specialistának kell lenni
Régi,
modern igazságnak is régi igazság, hogy a társadalom, amint egyre jobban
komplikálódik, egyre jobban a specialistáké a siker. Párizsban mostanában sok
mulatságos példát hoznak föl erre, többek között egy híres festõét is, aki
juhokat festett. Ez a festõ gondolt egyszer merészet és nagyot, s megcsinálta
legszebb állat-portréját, de a modell ezúttal disznó volt. S õ, akinek a
juhképeit ezrekkel fizették, elkapkodták, e pillanattól fogva tehetségtelen,
elaggott senki volt. Nem szabad gazdag életmûködést merészelni, mert az emberek
nem tûrik el, hogy valaki sokfélét tudjon. Anatole France hiába írná a legjobb
drámákat, nem hinnék el neki, hogy ez az õ zsenijének természetes virágzása.
Mindennek megvannak a maga specialistái, s a specialisták elvárják, hogy mások
másban legyenek specialisták. Hiszen annyi a választék: valaki azt választja
hivatásul, hogy a péksütemények mai formája ellen küzd. Egy kis életre megél
vele, akárcsak, ha valaki halotthamvasztást kíván, Dalmácia visszacsatolását
követeli vagy a zálogházi közvetítõk ellen küzd. Csak a modern társadalom
komplikált, az élet nem az, s az élet csupán a - specialistákat pártfogolja.
III.
Irigy népség a poéta-népség
Egy
párizsi lap (háromezernél több válasz érkezett egy olyan kérdésre, mely másutt
három embert sem érdekel) megkérdezte az olvasóit, melyik a legszebb francia
vers-sor. Elõször is bebizonyult, hogy szinte fokozhatatlanul gazdag a francia
poézis, másodszor, hogy csakugyan irigy népség a poéta-népség. Franciaország
majdnem mindegyik poétája sietett válaszolni s egyetlenegy se akadt, aki élõ
poéta verssorát mondta volna legszebbnek. Ilyen bátrak csak a nem-poéta
válaszolók voltak, a poétáknak szerénységük tiltotta, hogy élõkre szavazzanak.
Tehát, Ronsard, Villon, Lamartine, Hugo, Baudelaire, Verlaine, Samain, Leconte
de Lisle, mindenki, csak az nem, aki él. S talán igazuk van az irigy poétáknak,
s annak leginkább, aki Ronsard e versére szavazott: meurs, galant, c’est assez
bu. Halj meg, ha eleget ittál, akárki is légy, s akármibõl ittad tele magad.
Fõképpen pedig halj meg, poéta, ha mások bántásából, irigységébõl és a
szenvedésbõl elegendõ poharat hajtottál föl.
IV.
Nagy író a vidéken
Megtörtént:
Anatole France fölolvasó-körútra indult nem Franciaországba, de Dél-Amerikába.
Argentínában tart fölolvasásokat most Rabelais-ról, akit õ különösen imád, s
talán irigyel is. És mikor hajója kikötött, sok ezer ember várta, a
polgármester üdvözölte, zenekar játszott, fáklyák lobogtak. Így fogadták,
fogadhatták Victor Hugót valamikor Amiens-ben vagy Lisznyay Kálmánt
Jászfényszarun. A világ tágul, s a nagyok az úgynevezett nagy emberek, egyre
messzebbrõl lesznek olyan nagyok, amilyenek. Szerencsére nemcsak Nagyvárad
lelkesedik az irodalomért, de tengereken túl, messze-messze új, naiv bárányai
születnek az intellektuális kultúrának. Milyen szép lesz, ha száz év múlva a
nagy magyar költõket, az új Endrõdiket, Szabolcskákat a szamojédok és vogulok,
rokonaink, akik már akkor olvasni fognak tudni, fáklyásmenettel várják,
fogadják.
Pesti Napló 1909.
június 1.
Ady Endre
|