|
Geográfia
szerint a Szilágyságból jöttem, a régi Partiumból, tehát se nem Erdélybõl, se
nem Magyarországból. Családilag szintén se fentrõl, se lentrõl, küszködõ,
nemzetes, kisúri famíliából, mely ezer éven át csak éppen hogy élt. Valamikor,
régi írások szerint, jeles és gazdag família voltunk, de már a XV-ik században
hétszilvafások. Egy sok lóerejû gõg a lelkünkben jelzi ma már csupán azt, hogy
több ügyességgel ma mi is dinaszták lehetnénk. Anyai részrõl csupa pap, diákos,
poétás ember az õsöm, a protestantizmus óta kálvinisták. Anyai nagyapám pap
volt abban a faluban, ahol születtem, Érmindszenten, az apám a belsõ
Szilágyságból került ide az anyámhoz. Én, amin már doktorom, a tudós Konried
fölöttébb csodálkozik, csak harmincegy éves múltam, holott vérem, testem,
idegeim veszélyesen aggok. Bolond érzékenységet, hamar jelentkezõt, hoztam
magammal, hamar értettem, szerettem és szenvedtem. Gyermekkoromban a mesék
igéztek meg, a verseket nem kedveltem, s a zsoltárokat könyv nélkül nehezen
tanultam meg. De azért verset már írtam akkor, amikor még a nagy betûket nem
ismertem: Lajos öcsém egy sárbaesésérõl rövid, de pompás gúnyú balladát. Elsõ
verses könyvem Kisfaludy Sándor Regékje
volt, egy fatális nagynéném adta névnapi ajándékul nyolcéves koromban. Ezt
szerettem, de Himfyt nagy diák koromban se tudtam megszeretni, s Goethe Tassója
s Vajda János hódítottak meg a versnek késõbb. Késõbb: tizenhét éves koromban,
amikor már, mint önképzõköri rendkívüli tag sok verssel bélyegeztem meg a
nevemet. Nyomtatásban 1896-ban jelent meg az elsõ versem, a zilahi
„Szilágy”-lapban, hazafias vers, Kossuth-vers. De 1890-91-ben már
Nagykárolyban, a piaristák gimnáziumában írott lapot gyártottam
néhányad-magammal. Okvetlenül más lelkû ember volnék különben, ha már falun ki
nem cseréltetik velem a kálvinista iskolát a katolikussal. S ha a katolikus
szerzetes-gimnázium után ismét rám nem borul egy ellenkezõ világ a zilahi
református kollégiumban. Jeles diák voltam, eminens, sõt elsõ eminens, szomorú
családi emlékek, dolgok tartottak féken. De panaszok így is voltak reám, s
mikor mint debreceni jogász beálltam egy újság redakciójába, szegény
mártír-anyámon kívül mindenki elmondta az elvégeztetettet. Debrecenbõl, ahol
nem igen akarták látni bennem még a Csokonai legpicinyebb öccsét sem, s ahol
elsõ verses könyvem megjelent, Nagyváradra mentem újságírónak. Ez a nyugtalan,
zsidós, intelligens város sok mindent átformált bennem, amit a falu, Nagykároly
Zilah és Debrecen, tehát a falu, formált meg. De viszont valami dacos cinizmus
görcsölte le itt az ujjaimat: azért nem érdemes írni, hogy az emberbõl Kiss
József legyen. Újságot csináltam, vezércikkeket írtam, s nyilván elpusztulok
vagy nagyon okos életbe kezdek, ha nem jön el értem valaki. Asszony volt, egy
hozzájutott versem küldte, megfogta a kezemet, s meg se állt velem Párizsig.
Ekkor rám erõltette az õ akaratát s magtalan hiúságát, hogy bennem hajtson ki,
ha tud. Öt éve elmúlt már ennek, hat éve maholnap, s azóta írok, vívok,
elalélok s újrakezdem: vagyok. Tanítóim nem voltak, nem volt tanítókra
szükségem, mert éltem, s mert nagyon éreztem az életet. Éreztem, akartam, teljes
egészében, hatványán, ezért a nagy, féktelen életakarásért vizsgálnak ma
fejcsóválva az orvosaim. Mindent el akartam mondani, ami ma élõ magyar emberben
támadhat, s ami ma élõ embert hajt, mint szíj a gépkereket. Elmondhatom ma már:
a mai magyarság, kultúr-magyarság lelkiismeretének hiszem magam, ez a
lelkiismeret pedig nem lehet mindig tiszta. Hogy mit csináltam, körülbelül
tudom, s hogy mit lehetne még nekem csinálni - ha lehetne -, azt is. Egyelõre
nem várom senkitõl, hogy annak lásson, aki vagyok, s magam se szeretném, ha
igaz értékeimért lennék ismert vagy híres Ady Endre. Egyelõre szeretnék az
élettõl még két-három-négy tûrhetõ esztendõt kizsarolni, s szeretném, ha aludni
tudnék, egy-két olyan dolgot megírni, amit csak én írhatok meg. S ha Konried
doktor úr a jövõ héten már nyugodtabban, biztatóbban nézne reám, miután
összevissza vizsgált. S ha az ellenségeim, akiknek legtöbbet köszönhetek, mert
daccal, gõggel, szinte emberfölötti erõvel õk láttak el, ezután is
ösztönöznének.
Nyugat 1909. június 1.
|