|
(Párizsi levél)
Jules
Lemaitre tavaly vagy tavaly elõtt Jean-Jacques Rousseau-ról tartott egy nagyon
szép, de nagyon pártos fölolvasás-sorozatot. Lemaitre nagy ember s nagy írómûvész,
aki mindezeken fölül érzõ, nagy, intellektuális lény is, tehát korának fia.
Lemaitre komolyan hiszi, hogy a mai ember tanácstalanságának, önmaga
meg-nem-lelésének, az egész mai társadalom boldogtalan ingatagságának egyik
okozója Jean-Jacques volt. Tehát valamennyiünk szenvedéséért az Émile íróját, a
genfi polgárt vonta felelõsségre, kíméletlenül, mint egy inkvizítor.
Halott,
régi írókkal kegyetlenkedni szinte olyan régi divat, mint az - élõkkel, de a
Lemaitre-eknek egyéniségükben megadatik az enyhítõ körülmény. Azonban mit
szóljunk azokhoz az epigonokhoz, akik Párizsban egy év óta egyebet se tesznek,
mint nagy író-halottakat gyaláznak? Jules Lemaitre, még ha sokkal nagyobb ember
volna is, mint amilyen, nehezen feledtethetné el, hogy ezt az epidémiát õ indította
meg.
Helyes,
ma már tudományos dogma lett, hogy a história alakjait ki kell vetkõztetni a
legenda díszruhájából. De csak akkor, ha okot adnak rá, ha módokat kapunk rá,
ha minden egybevetés és adat szerint igazunk van. Csak azért, hogy szenzációsat
mondjunk, nem szabad ráfognunk Madame Récamier-re, hogy titkosan és sokszor
bûnözött az õ állítólagos fehér házasságában és azután George Sand-ról, akirõl
úgyis lehet mondani és mondtak is már elég rosszat, miért hazudjunk újabbakat
és rosszabbakat. George Sand Michel nevû barátjáról s e barátságról minden adat
nélkül, egy ifjú kritikus vérlázító, vad ostobaságokat hordott össze most.
Az
öreg Rochefort megírta egyszer, hogy Musset-t fiatal újságíró korában az utcán
látta, amint Musset részegen összeesett, s egy kõbe verte a fejét.
Bebizonyították hogy Rochefort soha életében nem találkozott Musset-vel, tehát
ez állapotában se láthatta. Lehet, hogy Musset járt így egynéhányszor, de
hogyan szabad ezt szemtanúként állítani valakinek, aki csak hallott valamit dörögni?
Most,
hogy Párizsban Jeanne d’Arcot és egy sereg legendás nemzeti nagyságot valóságos
terror védi a történelmi kritika ellen, jó volna a halott író-nagyságokra is
gondolni. Az epidémia már olyan nagy, hogy a tegnap vagy tegnapelõtt meghalt
írók sem kaphatnak kegyelmet. Eddig legalább annyi kannibáli humanizmus volt az
élõ írókban, hogy megszerették azt, aki hirtelen elmúlt közülük, s csökkentette
a konkurrenciát. Zoláról nem beszélünk, mert õt a Dreyfus-ügyben való szerepe
miatt alig engedték még nyugodtan eltemetni is. De például szegény Henry Becque
nem csinált politikát, s mégis, mikor a mellszobrát fölállították, egy
dandárnyi cikk becsmérelte az újságokban. Ráfogták, hogy összes érdeme az, hogy
a darabjait a nagyközönség nem akarta elfogadni. De hiszen így, ha Ibsen
fiatalon halt volna meg, Ibsenrõl még kegyetlenebbeket lehetett volna állítani.
De
mégis csak az a legszennyesebb dolog, amikor halott írók privát életérõl írnak,
mondanak bizonyságok nélkül rettenetességeket. Nekik nem árt, nekik nem fáj, de
ez, hogy úgy mondjuk, valósággal saját genus humanumunk, saját társadalmunk
megfertõzése. E sorok írója sohse bocsájtja meg magának, hogy egyszer leírta
ama gyanúját: Petrarca és Laurája nem voltak tiszta szerelmesek. Mert e gyanút
semmi se támogatja s mert így minden emberi szennyet rá lehet mázolni minden
volt és való emberre.
Írók
és minden rendû emberek gyarlók, tele bûnökkel vagy legalább azokkal, amiket
koronként bûnöknek nevezünk. Minden alkotó élet egyszersmind eseményes, de
legalábbis szokatlan nem átlagos, polgári szabású élet. De amilyen bûn a
legcsillogóbb ideálok örve alatt gyarló embereket isteníteni, éppen olyan, sõt
nagyobb bûn megrágalmazni halott nagyokat, akik már nem önmagukéi, s inkább a
jövendõéi, mint a mieink. Különben pedig az ember évezredeken keresztül nehezen
akar megváltozni. Mikor a kõtáblákat beírják neki, megsemmisíti az aranyborjút,
s aztán a kõtáblákat töri össze, hogy ötvösei újraöntsék a bálványt.
VU 1909. július 18.
Diósadi
|