|
(És egy kötet
elbeszélés. A címe „Hét krajcár”. A „Nyugat” kiadása)
„És
összenézett a két öreg, s a két pár szemet valami szívbõl felbuggyant meleg
nedv öntötte el. Csak néztek maguk elé: úgy, úgy bólogatva. Harc?… Minek a?…
Csönd!… Csönd!… Csönd!… Béke! Most kezdeni? Mikor egy arasz az élet? És még azt
is olyan nehéz két sánta lábon megmászni?… Hej, Uramisten, Uramisten!” Kik
ezek? A nagytiszteletû esperes úr s öreg társa, Márkus, a vén gethes harangozó,
készülvén a halálra s istenes emberekhez illõen, elnyelik azt a cifra
káromkodást, amit ez a nyomorúságos, földi élet megérdemel. Valahol a
Tiszaháton látta õket Móricz Zsigmond avagy a Nyírben, az Érmelléken, a
Berettyóvölgyben, valahol, jó helyen. Kik ezek? Az esperes úr ezelõtt negyven
évvel szénior volt bizonnyal a debreceni kollégiumban, szép, daliás
szolgalegénye az Úrnak, szerette a szép lyányt s a jó bort. Márkus pedig arra
termett egy nagy magyar faluban, jó eklézsiában, hogy harangszóval lássa el
negyvenöt évig az Istent, a papot és a falut. Hetvenkednek már mindaketten,
azaz a hetvenedik év felé sietnek, s ha olyan szerencséjük lesz, oda is érnek.
S hiában voltak az Úr szolgálatában, pipázó, bölcs, aligélõ emberek, õk is csak
idelyukadnak ki: ígyse jó, úgyse jó, sehogyse jó, veszekedett bál ez az élet.
Hát mit csináljunk? „Harc? Minek a? Csönd!… Csönd… Hej, Uramisten, Uramisten”.
Mert errefelé prédikáltak valamikor Melius Juhászék, bölcs világ ez,
legmagyarabb világa a világnak. Itt az emberek nem hazudnak akarattal: ha
keserû a szájuk, köpnek, ha viszket a tenyerük, ütnek, s nem õrajtuk múlik, ha
az életrõl nem rángatódik le minden komédiás rongy. Hej, Uramisten, hej Móricz
Zsigmond, drága, nagyszívû, kenyeres pajtásom, milyen egyszerû és milyen
egyetlenül nagy dolgot míveltél te. Meglelted a magyarságot, melyrõl már azt
kezdtük hinni, hogy nincs is. Hiszen itt vannak, akik a Kálvin istenébõl bölcs,
külön, magyar Istent csináltak, errefelé nem koronáz Ugocsa, ezen a tájon
verõdött össze Esze Tamás kuruc hada. Ez itt a magyar föld, az elsõ foglalóké,
magyar, tehát véres, szomorú, fáradt, sivár, de harcos, de szép, de
elpusztíthatatlan.
*
Alig
tudom a ceruzámat fogni, hogy Móricz Zsigmondot, hogy éppen Móricz Zsigmondot
össze ne égessem toluló nagy, forró szavak, képzelések hirtelen forróságával.
Csak egyetlen egy ujjongásomat bocsátom szabadon: ez a mi fajtánk, újra itt van
egy ragyogó, kis ember belõle, tehát minket akar a jövendõ, s reánk van
szüksége. Az öreg esperes nem kívánta a harcot, Márkus, a vén harangozó se, de
mi kívánjuk. Ez a természete a mi fajtánknak: sok századév megsanyargatta,
elfogadta Kálvin predestinációs tanát, de amíg a gerince s az ökle bírják, nem
bízza ügyét a jó Istenre. Ilyen a mi fajtánk. Hogy micsoda fajta? Hajdúszélen,
Szabolcsban, Biharszélen, Beregben, Szatmárban, Ugocsaszélen, Szilágyszélen él.
Itt nemesítettek egész falvakat egy jókedvû pillanatukban felséges uraink vagy
nagyságos fejedelmeink. Bocskor mellé itt kötötték a legtöbb nemesi kardot, s a
kis urak itt békültek bele a legnehezebben, hogy nagy urak is vannak. Itt volt
víg aratása a javított vallásnak, mert e nem demokrata országnak e tájékán
született meg a világ legkülönösebb demokráciája. Nagy famíliák zuhantak itt
rongyosan le a hétszilvafás ezrek alacsony sorába, hova máról holnapra a
paraszt is fölkerülhetett. A fosztogató, álnok nagy urak s papok ellen itt
gyakran fogott össze az elkeseredett paraszt s a paraszti sorba jutott,
gebéjével együtt éhes, rongyos, kardos kisúr. Itt ismerek magam is hitvány,
koldus, de szép nevû famíliákat, akik így beszélnek: õsi rokonságban volnánk a
gróf Károlyiakkal, de mi nem tartjuk a rokonságot. Egy sereg nagyúri voltából,
birtokából kiforgatott família egyenesen azért lett kálvinistává, hogy jobban
verekedhessék pápista, labanc, gazdag, egykori osztályos atyjafiaival. Itt
századokon keresztül majdnem folytonos, ritmusos, nagy volt a szociális
fölcserélõdés. S itt készült el legjobban a talaj a jövõre, az úri
Magyarországot ma már nagyon fenyegetõ, igazi, nyugatias demokráciára. Ez a
tájék Magyarország dagasztó teknõje, s ennek fajtájából, a mi fajtánkból s e
vidékrõl kellett a megindult magyar intellektuális forradalomnak vitézeket
kapnia. S ebbõl a mi fajtánkból jött most megint íme egy Móricz Zsigmond, aki
egyedül fölér egy forradalmi szabad csapattal.
*
Móricz
Zsigmond a legeseményesebb életû, legtöbbet szenvedett, legkeserûbb,
legbölcsebb, legmagyarabb magyarságnak szívbéli látója, vérbeli írója. Könyve,
a „Hét krajcár”, már címében s elsõ történetében szomorú pecséttel megpecsételt
írás. A hét krajcár a büszke szegénységnek, a letaposott nemességnek olyan
szimbóluma, mint Krisztus hét vérzõ sebe. S ez a józan, bátor, bölcs, néha-néha
szinte koldus õszinteségû író, ez a kemény, kálvinista, magyar fiú olykor olyan
titkos izgalamakat kelt s olyan végtelenségeket tárít föl akaratlan vagy nagyon
akart szimbólumaival, mint senki eddig. S a történetei. Rossz májú s elrontott
ember olykor kimondaná már róla, hogy írójuk a tyukodi Maupassant, mikor egy
legoriginálisabb, senkihez nem hasonlítható mûvészet hirtelen közbeszól: néha-néha
óvakodjunk nagy irodalmi nevekkel tréfálkozva játszani ütõsdit, mert
egyben-másban megárthat a nagy névnek. Ez a falu, ez a magyarság, ez a
népiesség, ez az élet átélõ látása, ez a mûvészet, a Móricz Zsigmondé. Ebben a
könyvben századok õs érzései s a mai európai magyar mûvész-ember
differenciáltsága házasodtak össze. S az ellentétek ilyen nagyon szerencsés,
heves vegyítése adja a legnagyobb emberi valamit: az egyéniséget. Persze, hogy
a nacionalista mûmagyarok a nehéz fejû impotensek s grófi és püspöki ispánok
megint kiabálhatnak a magyar falu megbántása miatt. Móricz egy-két olyan típust
ad a magyar parasztról, hogy tapsolva kérjük - a többit. A csók: csók õnála,
falusi csók, trágyaszagos, brutális, falusi, magyar, igaz. A széles csípõjû,
telt mellû, jóvérû menyecske nemcsak ápolja girhes urát, nemcsak veszekedik
vele, de meg is csalja. A magyar falu férfia nem nagylelkû, ostoba lovag, s a
némbere nem zárdába vágyó. Nincs külön magyar glóbusz, s a fölcseperedett
magyar paraszt olyan durva, erõs, gonosz, piszkos, mint moldvai oláh sorstársa.
Egy-két történetét kihagytam volna a kötetnek, hármat vagy négyet dicsekedve
mérném a legnagyobb orosz vagy északi paraszt-történetekhez. S ami mindennél
többet mond, úgy, ahogy van, ez a kötet a fejlõdés, a gazdagodás legnagyszerûbb
lehetõségét jósolja. Szeret látni, szeret borongni, de ujjongni is pompásan
tud, érdemesnek tartja, Móricz. A kegyetlenséget nem veti meg, az igazi
mûvészet és szépség lévén mindig kegyetlen egy kicsit, de nem szégyenli a
krisztusi, sõt szókratészi jóságot se. Egy-két emberével együtt fogok sokáig
élni. A két parasztvér tanítójával s nyomorúságban föllobogó úrvérével,
asszonyaival s avval a paraszt apával különösképpen, aki szegény úri, pesti
proletár-asszonnyá vált leányát megzsarolja, fizetést kér tõle a
nála-faluzásért. Hej, milyen igaz. És milyen sokban több az igaznál. És milyen
új mûvészet a Móriczé. Ha angol gyarmat volnánk, azt írnám, amit Indiából írtak
Oxfordba a fiatal Kiplingrõl: London felé új csillag indult Keletrõl.
Ny 1909. augusztus
16.
Ady Endre
|