212. LESZNAI ANNA VERSEI

(Hazajáró versek. Budapest, 1909. A Nyugat folyóirat kiadása)

Lesznai Anna asszony verses könyvét ajánlom azoknak a magyar férfiaknak, akik méltán és régóta várják árva lelküknek egy gyöngéd nõvérét. És evvel már majdnem el is árultam azt, hogy amatõrnek a könyve a Hazajáró versek, de nagyszerû vallomása egy pompás asszonyságú asszonynak. Az amatõr szó pedig senkit se bántson vagy örvendeztessen meg hirtelen, mert nincs szebb és nemesebb mai ember az igaz amatõrnél. És nincs jobb írás annál, mely kényszeríti az embert, hogy nagyon-nagyon érdekelje az írástevõ élete, személye és mivolta. Lesznai Anna szerencsés lehet, mert könyve után szeretettel próbálják õt maguk elé eleveníteni a férfiak. S még szerencsésebb, mert õ nem tetszhetik az asszonyoknak, s azoknak legkevésbé, akiknek érezniök kell, hogy elvallotta elõlük a vallani valóikat.

Szóval: ez a könyv asszonykönyv, asszonyosan mûvészkedõ, de emberesen becsületes: a nõvérünk könyve. Hiába, ez a nõvér szó belekapaszkodik egyre a ceruzámba, tehát e szó mögött kell keresnem Lesznai Annát s könyvének megállapítható értékét.

Valljuk be, hogy akik itt Magyarországon, száz-kétszáz ember, a szép õrültek szent, reformáló harcát harcoljuk, vagy kívánjuk harcolni, szûkölködünk asszonyokban. Vannak Kleopátráink, Szaffóink, Júliáink, sõt modern, messze, mai asszonyokról másolt másolataink is. De igazi asszonytársaink alig vannak olyanok (hiszen csodát nem kívánunk, s a gondolkozás amazonjait eszünk ágában sincs éppen Hunniában keresni), akikben már érzésekbe dolgozódik fel a mi látásunk, akaratunk, gondolatunk, harcunk és vérvevõ, keserves mártírságunk. Lesznai Anna talán a legelsõ, akire nem túlos hivalkodással, de elég büszkeséggel és sok örömmel elmond­hatjuk: ez a mi szerelmes lyányunk, kiben nekünk kedvünk telik. Mert õ már a mienk, kinek írás-vonásain, édes-fájdalmas panaszain, törvényes tökéletlenségein, szép és megtorzult akkordjain döbbenõ ujjongással fedezzük föl mássá fejlõdött (fejlõdött, kifejlõdött) önmagun­kat. Lesznai Anna könyve magyar asszony-ember testvéreinkhez kötött reménységeinknek dokumentuma s egy kicsit szimbóluma. Itt a bátor asszony, kinél a bátorság nem új kalap, nem hisztéria, nem furcsa parfüm, nem kedv-lohasztó férfiaskodás. Embersége, emberi bátorsága egy asszonynak, aki már nemcsak úgy csinálja, de úgy is érzi az életet a maga asszonyi ereje szerint, mint mi.

Utálni való minden mûvészetdogma, s én az Élet minden megkapott enyhével és halálos sebével (és egy kevés, jogot-adó munka címével is) utálom a l’art pour l’art dogmáját. Utálom olyankor is, amikor - megfeledkezve - magam vétkezem evvel a bûnnel, s hinni és hitetni szeretném, hogy az én mûvem: az én mûvem. Hogy nincs benne törvény, cél és más, csak én, csak az, hogy véletlenül vers és néha önmagában és önmagától szép vers. E dogma vagy akármi más mûvészeti dogma hivõinek megadóan bevallom, hogy úgynevezett szép verseknél már szebbeket is írtak a Lesznai Annáéinál. De egy ember-lélek, egy kor hatása és iránya, egy rajongó hit a kimondás kötelességében, egy én, aki a legkülönbeket érdekelteti, s ha némi gyatrasággal is, de ki tudja magát bontani a Napra és elénk - ez szebb minden dogmatikus szépnél.

Hogy miért járnak haza ezek a versek, ennek olyan szép oka van, hogy talán csupán ezért írjuk ezt a kis írást. Ez nem a poéták õsi hazanyafogása, még csak nem is az Arany János affektált borújú Kelet felé való képzeletszálldosása. Ez már a tudásnak, a mi tudásunknak érzéssé érettsége: a Jövõ hitvallása, a nagy, emberi panteizmus törvénye és e törvény eredmény-próbája. Hazajárunk mind, mert vágyaink és csüggedéseink megszabott vágyak és csüggedések, a nemlehetmásként. Elszállni véreinktõl, egy kultúrától, egy titkos múlttól, majd akkor tudunk, ha a Jövendõ Lathamjai a Holdig repülnek.

*

Végül: Lesznai Anna nagyon cirógatja a szókat, azokat is, amelyek ezt a nagy becézést nem érdemlik meg. Még nem tudja, hogy 999 szót kell megölni, hogy az ezredik, az igazi megszülessen. Asszony, bõbeszédû, gyöngéd, öleltetõ (az õ szavainak, sorainak, rímeinek verekedés helyett is ölelniök muszáj) és - kevésrõl sokat daloló. De érezzük, hogy a többi is benne alszik már a lelkében, hit, kétség, valóság, a mieink az asszonyoldalon. Nõvérünk õ - újra le kell írnom a nõvér szót -, akinek több köze van a bölcsõhöz, a Jövendõhöz, mint nekünk, fivéreinek. A megvadultak, programosok, furcsák, ostobák és lopók vers-zenebonájá­ban legyen üdvözölve a mi önmaga, a mi igaz, gyöngén is erõs poétanõvérünk.

HSz 1909. október

Ady Endre