Félek,
tehát vagyok, félek, mert jaj, élet adatott nekem, s olyan nagyon tudok félni,
hogy félek e félelem bevallásától is. Akik engem töprengés, kínlódás, belsõ
viták nélkül elfogadnak vagy pláne azok, akik szeretnek, rámfogták a
bátorságot. Mintha lehetné bátor valaki, aki él, még ha virág módjára él is s
nem emberként, szegény, agyát-játszató emberként? Nem a boldogság a legnagyobb
és legkoldusabb emberi hazugság, a legfájóbb kitalálás. A bátorság ez, az én
bátorságom is, minden elevennek a bátorsága, amely nincs, mert ez a bátorság
nem lehetséges. És itt vagyok, hogy beszéljek a félelemrõl, mint a legnagyobb
erõrõl, mely valahányunk életének ereje és titka. És itt vagyok, hogy az
irodalmi bátorság legendáját megtépjem, s rekedt próbaharsogással kikiáltsam: a
legemberebb ember a leggyávább ember. Így jöttem, így viaskodtam, így nem
haltam még meg, így emlékezem, és így vagyok. És nem bátorság az, amely engem
útra, minden utamra indított, hanem mert félek és mert sok okom van félni.
Mindig féltem, és csak erre vagyok egy csöppet büszke, hogy mindig féltem,
tehát az elõkelõbb emberfajtával lehetek atyafiságban. Féltem a közeli
temetõtõl gyermekkorom falujában, s a házhíjának ajtaján mindig láttam a
sötétben fehér, halott árnyékrokonaimat besuhanni. Négy évvel volt fiatalabb az
öcsém, s õ kacagta le elõttem elõször a félelmet, talán azóta senki úgy. Azóta
õ is megtanult félni, mert Homérosz is [f]élt, Hérosztratész, Titusz, Cola
Rienzi, Shakespeare, Ibsen és Maeterlinck. Mindenki félt, aki az életbõl
kénytelen volt kivenni a részét, és én szívesen adom át magam a nevetségnek,
hogy talán attól féltem és félek legjobban, amit tudok.
*
Valamit
tudok, ez már szinte bizonyos, valamit tudok, amit ma kevés ember tud: szomorú
és félelmetes állapot ez. Óh, gondolják el, van egy ember, aki nagyon-nagyon
érzi az életet, errõl néha néha szép vallomásokat tud tenni. És ez az ember
ezzel él, ezt csinálja, ebbõl kell, hogy csináljon valamit, ez az élete, sõt
ebbõl él meg. Valakit gondoljanak, aki kénytelen büszkélkedni olyan
sajátjaival, amiket mai emberi civilizációnk méltán taksál kevésre. Valaki azt
ápolja és fitogtatja magában, mellyel okos, mai polgári lény föltétlenül
orvoshoz szalad, hogy kigyógyíttassa, ha lehet. Csúnya-sokat éltem, de milyen
nehezen határoztam el például magamat arra, hogy verseket írok. Pedig ezt
tudom, s ha nem volna babonás hitem és vallásom a félelem, gõgösködnék e
tudásommal. De félek s hogy itt, errõl beszélek, ez is félelem: látni akarom,
mint látják fázva mások e fázó félelmet. Nagyon irgalmas, néhány jó barátom
diákkoromtól mostanig azt állították, értelmem van, logikám van, sõt újabban,
hogy tudok is. Milyen szent, jogos törvény a félelem, mutatja az, hogy én
lettem az érthetetlenség magyar mókusp[a]rádéja. És óh, bár csak evvel nyélbe
lett volna ütve az, amit rólam tudni kell vagy tudni lehet. De mióta -
üzletileg szólván - akcióban vagyok, van egy még halálosabb félelmem:
megértenek. Harminckét éves az ember, nem szereti Horatiust s az udvari
költõket és hozzászokott, hogy a jó költõ megdöglik, mielõtt sokan vették volna
észre. És ekkor azt látja, hogy észreveszik, pláne Magyarországon példátlanul
ütik, kiabálják, simogatják, látják. Meg kell ijedni, s én vajmi sokszor azt
hiszem mostanában, hogy szélhámos vagyok, már majdnem siker-ember.
*
Más
is a helyemben mivel vigasztalná magát, mint hogy azok sem értik, akik értik?
Én is ezt teszem, mert nagy félelmemben legkevésbé a banalitásoktól félek.
Azután filozofálok is, mert ez sem rossz szokás és szintén eléggé banális.
Elgondolom, hogy ez a világ már nem is léteznék, ha mindig elõdeinket másolnók,
s nem volnának kivételek is. Elgondolom, hogy mennyivel jobb volna régi fajú
emberek régi módján érezni, és így vallani. Igazán irigylem azokat, akik az
újítók bátorságával együgyûek és ócskák, mert talán nekik van igazuk. És talán
szebb hivatás sokféle látástól, hallástól és olvasástól el nem rontott emberek
lelke szaván szavalni, mint új lelkek új szavaival. A becsületes, tehát nagyon
gyáva ember megindult érzéseivel, õszintén hajtok lobogót azok elõtt, akik
régiek és egyhangúak. De, de elgondolom azt is néha, hogy nem okvetlenül
silányság jele az, hogy én rólam tudnak Magyarországon. Tudnak, tudnak, ahogyan
akárkirõl, de kissé nyugtalankodóan, és ez a fõ.
*
Az
már szinte biztos, hogy nem vagyok egyszerûen poéta, akinek úgy illenék
elpusztulnia, mint Reviczky Gyulának. Sõt, a mesterségemet lenézem,
jelentkezéseimtõl jelentkezéseim közben már félve-félek. Afféle magyarnak látom
magam, akit Katona József kifelejtett az összeesküvés nagy jelenetébõl. Egy
ember, egy magyar, aki italosan bólintgat, némán, néhány száz évig, amíg
magyarságról, sorstragédiáról diskurálnak éberebb társai. De végül fölkapja -
ideje is volt - a fejét, s mond valamit, ami magyar és egy kicsit a dologra
tartozik. Félve mondja, erõsen mondja, néha szinte-szinte tudatlanul, de
magyar, amit mond, és nem is olyan haszontalan. Az a megtisztelés ért, hogy én
nem csupán magamért vagyok itt, de a „Nyugat” címû lap bizalmából is. Sorra
nevezném, dicsérném azokat, akik ezt a lapot megcsinálták, ha föl volnék
hatalmazva arra, hogy mások számlájára is ízetlenkedjek. Így csak annyit
tehetek, hogy lássam azokat, akiknek több a hitük, kevesebb a félelmük, s akik
engem talán szeretnek is. Amit õk csinálnak, az már nem az én félelmetes
csinálmányaim közül való, s ha õk hisznek egy kicsit bennem, ez kárpótol azért,
hogy én nehezen hiszek. Az már régen nem az én gondolatom csupán, hogy
próbáljuk olvasgatni a jövendõ irodalomtörténelmet. Magam számára azonban van
egy félelemcsitító véleményem: engem nem lehet majd elítélni. Mert nem volt
bátorságom, mert kevés volt az örömem és hitem, s mert másoktól várom életem
megérlelését. A „Nyugat” már nem az én ügyem, habár a „Nyugat” rögtön jött s
magáévá tette az én ügyemet. A „Nyugat” biztosan jobban és sokaságosabban
reménykedik bennem, mint én mertem reménykedni legreménykedõbb koromban. Hiába,
itt van valami, ami már majdnem transzcendentális: egy csoportnak igaza lehet ott,
ahol egy embernek nincs.
*
Pereant,
qui ante nos nostra dixerunt, és ez se utolsó az én félelmeim között. Én se
volnék, s nem is vagyok jobb: igenis vesszenek, akik elmondták elõlünk a mi
mondanivalóinkat. Azoktól félek legjobban, akik magukban ezt mondják: ezt is
elírta elõlünk a gazember. Petõfi gyûlölte Shakespeare-t ezért, s kicsi,
szegény, de lángoló emberek hogyne éreznék az effajta gyûlöletet? Minden ember
nagy, közölni való titkokkal érkezik, s nem mindenki lelheti meg magát és a
szavát. Ebben a nem vidám és nem nagyon reménységes országban folytonosan olyas
valamik történnek, amik a legszebb teóriákat agyonütik. Már-már magunk is azt
hittük, hogy halódók vagyunk, s íme kezdjük a világot pofozni az élés
legváratlanabb s legszebb manifesztációival. Kezd olyan erõs intellektuális
kultúránk lenni, hogy igazán meg kell ijednünk tõle s igazunk van, ha
megijedünk. Sokat töprengtem, hogy groteszk leszek-e, ha a „Nyugat” ügyét s
mindazt, ami a „Nyugat”-tal egyetértve, egyidõben, egyfelé történik, összehasonlítom
a gárdisták megszentelt legendájával s ennek folytatásával. Sõt, ha tovább
megyek s látom, meglátom az új, az új formájú Széchenyit, Kazinczyt, Csokonait
és a többit: itt vannak. Nagy szerencse, hogy ezt nem kénytelen elhinni senki
se, de nagy szerencse, hogy nagyon nagy dolgok történnek itt, amelyek
szerencsére, a jövendõ tanároknak adnak csak majd nagy dolgot.
*
Van,
mert minden dologhoz van köze, van köze e dologhoz a Halálnak is. Sokat
beszélgetek vele, jó verstéma, de nem vágódok hasra elõtte, nem becsülöm túl
sokra. Valószínû, hogy kerülget, nem félek tõle, de nem felejtem el, hogy
tényleg olyan valaki, akivel le kell számolnom. Mert kívánom, mert keresem,
akarom szemtõl-szembe látni azokat, akiket az én személyem, mivoltom érdekel:
ez a Halál. Mert jobban félek, mint valaha, tele vagyok megbocsátással, mert
szeretnék igazolni valamit, mert szeretném elidegeníteni a barátaimat s
meghódítani az ellenségeimet, ha bármilyen senkik is: ez is a Halál. Ne így
legyen, de legyen így, ha muszáj, s haljunk meg, ami pláne muszáj. De legyen és
maradjon szép az a kis földrajzi területre szorított kultúra, mely egyelõre
csak bennünk, pár száz emberben van, ha van. És legyen belõle - magyar tósztot
mondok - ha úgy tetszik a szeszélyek és kedvek úristenének szép úri hely, mely
úgy fogja adni a ma hivalkodó kultúrvilágnak a lelki nagyszerûségeket, mint a
régi magyar úr, aki boros nyállal ragasztotta a füstös cigány homlokára az
ezres bankót.
NY 1909. november 1.
Ady Endre
|