|
Sokáig
maradt itt velünk erdélyi vitéz Gyulai Pál, de az a csodálatos, hogy még tovább
nem maradt itt, holott harcos idõket élünk. Hiszen õ már nem harcolt, s az
emberi gyarlóságok gyarlósága, az öregség elbánt vele, de már csak az is, hogy
Gyulai Pál még itt van, sokat jelentett. Jelentette, hogy kell még irodalom, s
jelentette, hogy Gyulai Pál, ha meg lehetne fejelni az embereket, azokkal
tartana, akik véresül komolyan és becsületesen szolgálják az irodalmat. Velem
Gyulai Pál láttatta be, hogy az új, igaz magyar íróknak egyik szörnyû
szerencsétlenségük, hogy közéjük s a régibb, nemes írónemzedék közé tolakodott
egy jövevény, erõtlen, álhazafias korszak, nemzedék és gárda. Valóban
kijátszott az élet akkor is engem, mikor már csak a nagyon öreg Gyulai Pált láthattam
meg, aki kedvesen elbeszélt velem, fölvillant fénnyel és elmével, de egy-két
hónap múlva aranyos dörmögéssel elfeledte, sõt tagadta az egész ügyet.
Erdélyiségének voltáról, törvényérõl, erejérõl, szívósságáról, missziójáról már
majdnem babonásan különöseket és szépeket hiszek. S e babonát tovább szõve
vigasztalom magam az õ ravatalánál: ha meghalt, bizonyosan azért tette, mert
már egy kicsit rendbejövendõknek látta a dolgokat.
FM 1909. november
10.
Ady Endre
FÜGGELÉK
(Kétes
hitelû szövegek)
|