2. PORTUS HERCULIS MONOECI

I.

Aki él, az egy kicsit isten, ha tud merni meggondolatlanul akarni, s ha tud és mer játszani életre-halálra.

Hellász istenei már vidáman kockáztak, s így isten-õseiknek méltó fiai voltak õk, mert ez az egy mégiscsak isteni: játszani, hogy nyerjünk vagy haljunk.

Én ma is szeretem még a szerelmet, de a szerelem póribb eredetû a játéknál, izzadságos és muszáj valami az emberiség életszerzõdésében. Szentebb indulat nincs, mint a játék, s úgy gondolom sokszor, hogy szépen halni csak a játékos ember tud, aki különb urat is látott már, mint a Halál. Mert a Vak-Sors különb egy kicsit, s aki a Hazárdot párbajra hívja, hasonló a telhetetlen világbajnokhoz, kinek nincs már méltó ellenfele. Minden játékos ember: világbajnok, aki legyûrte az Életet, Csókot, Hírt, Örömet és Halált, és a világtitok síkos porond­ján önmagával csap össze. Aki játszik, az túl van valláson és filozófián, s egy-egy Atlasz­ként egy-egy darab eget támaszt, hogy ránk ne szakadjon. Különben az istenek már Hellász istenei elõtt ezt tehették: beleunva a teremtésbe, szerencsejátékot játszottak egymással. Egy-egy darabnyi tavaszi, kék ég, öt-hat szemhatárnyi csillogó tenger s más efféle nagyszerûségek voltak az aprópénztétek. Egy villanásnyi jó sors, egy nászéjszaka, mely nem józanított és nem fárasztott, tíz-húszezer évre járó hírnév voltak a polgári, szolid játék tétei. Nem tudom, voltak-e nagy játékok is, de úgy sejtem, hogy voltak, és világerõk nõttek és rokkantak egy-egy játék végén. Ki tudja, hogy az ember nem azért szomorú és tudatlan-e s az élet nem azért ködös és ostoba, mert volt egyszer egy pompás, de kártyás isten, aki elvesztett egy gigászi játszmát?

De jöjjünk közelebb a Földhöz és magunkhoz, s álmodjunk töprengve arról, hogy vajon volt-e Babilon idejének Monte-Carlója? Tudott-e igazán isten és isteni lenni az ember akkor, amikor Babilon lángja körül röpdösött, csapongott az embervoltával, csak embervoltával elégedetlen kultúrvilág. Mienk-e egészen az Ördögnek, a bölcsességnek, a nyomorúságnak, izgalomnak, túléletnek és túlhalálnak ez a kitalálmánya? Szeretném, ha a mienk volna, egészen a mi kultúránké, mert belõlünk vétetett, a mi bölcsességünkbõl, nyomorúságunkból és sorsunkból. De hiszen bölcsessége és sorsa mindig volt a világnak, még mielõtt az ember megjelent volna e földi téreken. Azt se tudjuk, nem vagyunk-e olcsó kártyalapja egy nagy játéknak, melyben a mindenség legmilliomosabb naprendszerei a partnerek. Ösztönöm, ösztönünk súgja, hogy a végtelen és zavaros valóság egy nagy jeu, s hogy aki játszik, az az istenektõl, a leg­elõkelõbbek­tõl, jussolt.

II.

Szitkozódva és hevesen csodálkoznám, ha én Monte-Carló-ban nem volnék otthon, s ha Nizza csak olyan vágyam volna, mint amilyet ezrével szülök és ölök naponként. India, Japán mán békén vakulhatnak meg saját mese-csillogásuktól, engem már, hajh-hajh, bajosan vagy sohase fognak látni, pedig tudom, hogy nagyon vártak. Senki se megy arra, amerre akar, s boldog az, aki karácsony havában végtelen hómezõben, négy fekete ménnel a szánja rúdjánál, eltéved az esti, téli ködben. Megáll, tudja, hogy eltévedt, s tudja, hogy ugyse járt sohase biztos úton, hideg van, lovai melegénél próbál még melegedni egy utolsót, és megfagy. Régi vízióm volt ez, egy újféle Böcklin-kép lenne belõle, ha meg tudnám csinálni, s a címe talán ez: „Most már látom az utat.” Benyargalunk fekete paripákkal a fehér, úttalan életbe, mert fehér az élet és úttalan, és az utat csak akkor látjuk feketélni, midõn utolsót buzog az agyunk.

És hiszem, hogy minden halottnak fagyott szemeire rajzolódik (régi babona ez), akihez és ahova nem érkezhetett el s igazi élete, melyet senkisem élhet, s õ sem élhetett. Menjetek tehát embertársaim, felebarátaim, testvéreim, röpüljetek megeresztett gyeplõkkel bármerre, mert úgyis mindig máshova mentek, de néha álljatok meg. Álljatok meg, ahol meg lehet állani, ahol az istenrokonság kitör belõletek, s várjátok be egyetlen méltó ellenfeleteket, önszemélyeteket, aki a Véletlen követje avagy talán maga a Véletlen. Szeressétek azokat a meleg szállásokat, melyeket a Sátán leshelyeinek vall az emberi, szomorú butaság, gyávaság vagy hipokrataság[!]. Ezek, mert ezek szent helyek a nagy hómezõn az eltévedés országában, mely Létezésnek is neveztetik, s ezek, mert ezek által példázódik a Létezés, melyet az Élettel gyermekesség volna összetéveszteni.

Szeretni kell a Hazárdot, a Véletlent, a Vagy-Vagyot, mert ha van világszellem, mi csak ez alaktalan, szent alakjában tapinthatjuk és foghatjuk föl. Éreznünk kell, hogy elszabadult koldusok vagyunk, istenfaj lerongyoltjai, talán egy játékveszteség áldozatai, akiknek játszaniuk kell. És aki játszik, nem egy bankkal s nem egy másik gazdag vagy szegény Lázárral játszik, de azzal az Úrral, akinek kebelébe a Biblia Lázárja költözött.

Lázár-magam mindig imádkozó kedvvel vágtatok a fényes Paris-Lyon-Méditerranée legfényesebb és leggyorsabb vonatján le-le Délre. Zsebemben Habert fõtitkár úr, egy igen nagy úr kegyelmébõl az elsõ osztályú, ingyért kapott tour-retour jegyem, s bensõmben az isteni fatalizmus. Poggyászomhoz számíthatnám a neuraszténiámat is, de ez voltaképpen se nem súly, se nem ruha, csak az igazi élés térdszalagrendje. Kevés arany, még kevesebb bankó, egy-két bolond játékterv, sok szomorúság és keserû, rossz vágyak. Így szoktam menni a helyre, melyet régi, görög szemek fedeztek föl a mi számunkra, s mely rómaiul Portus Herculis Monoecinak hívatik. Monacóba tehát, Monte-Carlóba, Károly fejedelem híres hegyére, melyen ékeskedik az a nevezetes palota. Édeskés, de belül Minotaurusz, cukrászagy-építhette, de Sátán-gondolhatta ház, mely a Hazárdnak Szent Péter-temploma. Így szoktam leérni a Riviérára, melynek ma már automobilbûzös útjait, sajnos, jobban kezdem ismerni az érmindszenti dûlõutaknál. Mert Érmindszenten csupán életrehoztak, s rámbízták, hogy megszülessek, és én vendégfogadó után néztem, ahol megszületni s gondolkozni lehet. Monte-Carlo nekem az az életvendégfogadó a hajrás bizonytalanságban, honnan már megsejtem a célhozérést, az utat, az utat, mely rögtön megtetszik elõttünk, ha már nem hajthatunk reá. És aki szerelmes és gyógyíthatatlan, jöjjön ide a kedvesével, és aki már nem fél a Haláltól, jöjjön ide szépen, elszántan, istenmódon, az is.

III.

Ha valahányszor megint belépek e legõszintébb bankjába e vabank-világnak, többet érzek, mint a szentek-szentjében valaha is érezhetett a legszentebb fõpap. Oh, ma már nem a pénz, a Pénz miatt, mely nekem ma sincs, és sohase lesz, s melyet már kezdek kifigurázni, mert nem is olyan minden. Sokat lehet vásárolni e drága eszközzel, de minél jobban, kényelmesebben esik a kezeügyébe valakinek, annál jobban eltávolítja e valakit önmagától. Cinikus, vén gazember iparkodnék lenni mostanában, s nem titkolom, hogy van is egy kis tehetségem hozzá, de a pénz, a Pénz, gyomron talált. Kell, mert kell, kell, mert nem rossz, kell, mert mások õrülten szeretik, de például már szép, igazán szép verseket se tudnék róla írni. Azonban az nem poétaság és nem poétáskodás, hogy a legszebb kacagás a világon a pénz, a Pénz kacagása. Nincs ilyen, és nem volt, még föltevésben sem, asszony nem tud így kacagni, férfi se, Hermész se, Aphrodité se és a gerle se. A Pénz kacagása a legfokozottabb hisztéria, a nem eleven és elhatárolható, hanem az elszabadult hisztéria, s a hisztéria: szent valami. Mondjuk, hogy kicsaltam, kiravaszkodtam vagy kiérdemeltem valakitõl két-háromszáz frankot, mely hirtelen jött, Krözussá tett, mivel két frankom se volt az elõbb. A posta közel van a Bankhoz, s én belépek, az átkozott, áldott, nagy szárnyas üvegajtók kitárulva hódolnak lépéseim s hirtelen jött frankjaim elõtt. És csörög az arany szava fülembe, mely szintén szomjas, mint egész magam, s betegül szomjas, mint ez az egész, szörnyû, mérhetetlen világ. És muzsikál a pénz, a Pénz, és ez nem csupán fizikai történet, mert amott a belsõ termekben, hol nem golyó gurul, de kártya, s a bankók sûrûebbek, a bankók is muzsikálnak. Mulatságos, egyetlen zene, több a Halál biztos és sokat-hallott muzsikájánál, bár egy kicsit rontja az idegeket. Kár, mert ami szamárság, szépség és perspektíva az életben van, e gyatra idegek által jön, sõt talán: van. Mindegy megéri, ekkor már azonnal Herkules vagyok, itt, Portus Herculis Monoeciban, több, mint egy ilyen-amolyan, akármilyen isten. Tudom, hogy semmit se tudok, és tudom, hogy megint önmagam vagyok, ki szembe fog szállni egy nagyúrral. No, nem a Pénz ez a nagyúr, mint fiatalon hittem, hanem én, szegény jómagam vagyok rajta. Mivel az ember végül is belátja, hogy nincs is semmi, csak õ, végül is nem fog észrevenni senkit, csak a Véletlent, a Vagyot, aki talán szintén - õ. De a muzsika, a muzsika az, amirõl illett volna e gyönge, ködös filozofálás helyett beszélnem, azaz írnom. Minden teremben, minden asztalnál olyan ember, aki valaki, aki miatt a szívünk fáj, hogy renyhe életünk folytán, s mert játszani akarunk, nem írhatunk. Itt mindenki a még meg nem írott regény avagy komédia nagyszerû hõse, akikbõl sok pénzt lehetne polgáriasan szerezni. De talán csak hangolják a monte-carlói Bank zenekarát, s talán fontosabb és szebb ezekkel együttlenni, mint regényt írni vagy drámát róluk, szóval irodalom-címmel szélhámoskodni. Ez a muzsika, ez a muzsika igazán több annál a csekélységnél, melyet Életnek nevezünk és élünk s irodalomnak és írunk.

IV.

Milyen kicsi, sõt utálatos a szerelem, ha játszunk, s ez a kicsiség és utálatosság hogyan meg tud nõni és kívánatosodni, ha játszunk. Hát ugye hogy a játék több, mint az Élet és a Halál, ugye hogy több, mert e kettõt föl- és összefújja? És milyen kék itt minden, a hegy, a harag, az Ég, a tenger, a mosoly, a Távol és a közelség, a lelkünk. A lelkünk is, és még akkor is, amikor a tramwayra sincs pénzünk, hogy hazatérjünk, mert a pénzt, a Pénzt elvette tõlünk a magunkkal és a Talánnal vívó nagy viadal. És milyen kék ez a muzsika, a Pénz muzsikája, és van-e szebb szín a piroson kívül a kéknél? Elsõ jajdulásunktól, mely orvosi vagy bábai kezek után toppant ki gyámoltalanul a tüdõnkbõl, minden hangot hallunk addig a sóhajtásig, mellyel az utolsó Louis-t, szívesebben hívom Napóleonnak, fölrakjuk egy gonosz számra, s elveszítjük. És a muzsika nem áll meg, és követ bennünket, és asszonyt magához vonni vagy eldobni magától istenesen csak az tud, aki már Monte-Carlóban hallgatta a Pénz muzsikáját.

Ennek a muzsikának vétója van a szerelem ellen, s ugyanakkor ravaszul-édesen uszító melódiája, hogy szeressünk, siessünk szeretni. Aki a szerelmet mindennél jobbnak tartja, s olykor már nehezen és dadogva szeret, fiatalítsa meg erejét a játékkal. Akit nem tudnak jóllakatni az asszonyok, s minden csók után fájdalmasan kíván egy jobbat, menjen a Hazárd szent asztalához. Nem volt még ágy, mely annyi kéjt növelt, oltott vagy feledtetett volna, mint az asztal, melyre pénzdarabjainkat dobjuk. Ismertem egy leányt e leánytalan korszakban, akit a zárda nem tudott volna megõrizni minden erõs szentségével sem. Hatvankét éves korában halt meg, mindig játszott, mert mindig szerelmes volt, és mindig volt neki pénze. És ha a Szentnek Kertjében van a Szüzek Ligete, most õ ott a legfehérebb liliom. És ismertem egy szép, fáradt s a szerelmi élet asszony-sínjeirõl majdnem kisiklott mûvész-embert. Ez a Párizsban, Sztambulban, New Yorkban és Tokióban megrokkasztott ember Monte-Carlóban az elsõ lapon kezdte ismét olvasni a könyvet, melynek asszony a neve. Ez is meghalt, mert hiszen mi is meghalunk egyszer talán, de én azt hiszem, még egyszer elolvasta az utolsó lapig ezt a könyvet. És az sem igaz, hogy megcsúnyulunk, amikor játszunk, miként a filiszterek vétkes és gyáva babonája tartja. Olyan szépek vagyunk, ha játszunk, amilyenek csak csodaszerekkel lehetnénk, s nem jó volna, ha nõk és férfiak erre figyelnének, ha játszunk. Mert akkor nagyon õrült szerelmi tumultus támadna a Játék templomában, lázas nagy tumultus. Szerencse, hogy a Játék a szerelem fölött való, szerencse, hogy aki játszik, elsõképpen játékos, és nem férfi és nem nõ.

V.

Yachtok a kikötõben, autocanot-k, cifra vitorlások, s a hegyek, mint megkövült s felemelkedett tenger, s a tenger, mint elsimult hegyek. Az éjszakák verekedõen szépek, s nem lehetne megmondani, nem akkor-e a legszebbek, amikor mindenhol másutt csúnyák volnának. Ültem sötét éjjel, szakadó, hideg záporban Monte-Carlo partemelvényén, s szívesen vállaltam volna egy halálos tüdõgyulladást. Színházból, kávéházból, vendéglõbõl fény és zene jött, de különben is megtelten ültem a Pénz muzsikájával. Mögöttem a Bank, körül, messze a lámpafényes partvonal, s az esõn át is száz lépésnyire beláttam a dühös, lármás tengerre. Egy-két Fárosz és különös fényvillanások bent-bent olykor a tengeren, a legszomorúbb és legvakítóbb sárga színben. Micsoda villanások ezek, miért látja az ember a tengert akkor, mikor nem is látja? És miért sárga az azúr tenger, ha esõs, szurkos éjszakán nézi valaki, aki nem is akar már semmit, és látni sem akar? A hajók is világosak és az esõ olykor szikraesõnek tetszik a sötétségben, és hátrább a hegyek között, egy kápolnában harangoznak. Miért harangoznak, kiért, kinek, ilyenkor, ám nem csodálkozunk, de érezzük, hogy ez mind rendjén van, s hogy ezt ne zavarjuk meg életünk érzésével. Egy élet és az élet érzése: minden, de biztos, hogy a mindennél is van több, s ezt a többet sejtem vagy álmodom. Legyünk szerényebbek, mint a galambok, kiket itt lelõdözni szoktak, s kik ilyen éjszakákon félóránként nagy összerebbenést csinálnak közeli lakásaikban. Ezek a galambok fontosnak érezik, hogy õk élnek, s nem tudják, hogy még a Halál sem a legfontosabb.

De haza kell szaladni, ázott ruhánkból kivetkõzni s fölszerelni testünket fényes termekhez és tornákhoz illõ öltözettel. És mikor kocsink rohan a bank felé, már nem tudjuk, hogy szakad a zápor, harangoznak a kápolnában, s létezik a tenger. Belépünk, s egyszerre megint a nagy muzsikáé vagyunk, s alig vesszük észre, hogy itt mindenki levetette átázott ruháját. Ezek a heves félórák, az utolsók, az éjfélkörüliek. Csak úgy, halaványan rémlik az elõbbi tanulság: hogy a mindenség egy haragos tenger, melybõl sárga dühöket kényszerít ki a mi sok apró, szemtelenkedõ világosságunk. Az átriumban zene szól, meztelen nõi vállak reszketnek a világosságtól és izgalomtól. Százféle parfüm és dohányfüst, de más illatok is, beszélik el, hogy itt már halottak is vannak. Halottak, akik mára vagy sok idõre elvesztették a harcot és az életet önmagukkal s a Bankkal harcrakelvén. Nyolc asztal között válogatunk másodpercnyi, de szörnyû töprengésben, s odarohanunk egyhez, mert csak egyhez lehet egyszerre egynek jutni, mert éppen az a mi életünk tragédiája, hogy csak egy testi személyiség vagyunk.

Nincs megállás, nincs habozás, vezet, csal, dob bennünket a vágyak vágya s a szomjúságok szomjassága. Félmásodpercig villan meg elõttünk, miként a tenger a tolakodó fénytõl, sötétsárgán, hogy mindent rosszul csinálunk. De ez fokozza a kéjt, s erõsíti a parancsot, és reszket a térdünk és kifutni készül a szemünk, de odadobjuk az utolsó aranyat. Mellettünk egy nõ van esetleg, ismerõs vagy sohase látott, és hörgésünket nagy erõvel elcsitítjuk és nézzük a nõt, mint az elõbb vaksötétben, záporban a tengert. Ki tudná, miért, de a szemét nézzük, a szemét akarjuk látni, mely szemek talán a legsekélyebb szemek voltaképpen. De nekünk nagy szemekre, nõi szemekre van szükségünk, megcsókolnivalókra, szemekre, melyeket mérhetetlenül mélyeknek vallunk most. És kérdezzük a magunk kigyújtott, de már törött sugarain, tébolyos szemeinkkel a nõ szemeit. Kérdezzük: ti, szemek, nõszemek, ilyenkor, amikor elbuktunk, de még valószínûen élünk, lehet-e mélységetekbe lélegzetfojtva lemerülni? Egy olcsó s értelmetlen igenre is rögtön az ugródeszkára állunk, és eltemetkezünk egy nõ szemeiben. S ha utolsó frankjainkért robog velünk hazafelé a kocsi a még meg nem állott esõben, félve nézünk ki a kocsiablakon a tenger felé. És ilyenkor mondjuk a nõnek, aki a szemeinket csókolja, s akinek a szemeit csókoljuk:

- Ma meghalt a világ, s csak a te szemeid s az én szemeim vannak. Szeressék egymást, s rejtsék el egymást a mi szemeink, mert holnap úgyis szégyellni fogjuk ezt a boldogságot.

VI.

Boldog vagyok, mióta hiszem, hogy az Élet és a Halál voltaképpen nem is császárok, de csak örökös, szófogadó kancellárjai annak a nagyságnál nagyobb despotának, aki: a Véletlen. Békültebb vagyok, mióta nagy egészséget mutató; élethabzsoló, szerelemtõl el nem ütött, minden kultúrás hájjal megkent, nagyon gazdag embereket láttam játszani. Játszani húsz, száz, ezer vagy százezer frankért, olyan summáért, mely nekik semmi, játszani, halálosan, nagyon komolyan s annyi szenvedéssel, amennyivel egy Jézus öt halált tudna halni.

Ám az is igaz, hogy a Véletlen úrasztalán nem a kegyeseknek és Lázároknak barátja a híres görgõ golyó, hanem azoké, akiknél szállása van a pénznek, s azoké, akiknek minden mindegy már. Monte-Carlo azokat segíti, akiket úgyse tudna tönkretenni avagy akiket nem lehet már jobban tönkretenni, szóval az Élet igazi királyait, akik immár nem nyerhetnek, vagy nem veszíthetnek. Monte-Carlo a mai civilizáción túlnõtt embereké, szent Hegye annak az eljövendõ kornak, amikor az embereket jóllakatni bajos dolog lesz, mert több történetet és több szeretetet éheznek, mint amennyi manapság és akkor is lelhetõ és falható.

Utálom az embermajmokat, a polgári turistákat, a kalkuláló senkiket, a kíváncsiakat, a filozófiával játékosokat: ezek meggyalázzák szent Monte-Carlót. Lelki, idegéleti egzáment tétetnék elõbb a Bank helyében mindenkivel, aki bebocsáttatást akar termeibe, de, sajnos, a Bank nem is sejti a maga fölségességét.

Mégis bizonyos, hogy Monte-Carlóban, a monacói Herkules kikötõjében, mégse vethet horgo[ny]t soha olyan ember, aki egészen érdektelen, s aki legalább öntudatlanul, ne Prométheusz volna egy kicsit. Akit csak láttam ott, aki csak elsuhant elõttem, akit figyeltem, aki elkerült, s akit megismertem, mindnyájan a Flammarion emberei. Mást akarnak, mint a mai, földi világ, többet akarnak, jobbat akarnak, s nem tudnának számot adni arról, mi is kellene nekik, mert nem igaz, hogy õk csak a pénzt akarják. Ha hiszik sem igaz, mert láttam rossz ruhájú embereket, akik a nem is leplezett kielégültség sugárzásával távoztak, amikor elszedte legtitkoltabb zsebükbõl is pénzüket a Bank. Nagyherceg és szatócs, író és ügynök, nagydáma és kokott itt levetik kényszerû maszkjukat, s ahogy játszanak, az igazabb és szentebb, mint a középkori, önkorbácsoló cellajátékok ostoros játéka a mennyei üdvösségért.

VII.

Láttam aranyakat dobni a rulettasztalra egy valódi királyt, egy hivatásos királyt is már: olyan hidegül és szegényen játszott, hogy megértettem azonnal azt a sóvár toscanai hercegnõt, aki nem bírta ki mellette a feleségi állapotot. Láttam milliárdosokat, akik megszépültek a játéktól, s akiknek lelkemben azonnal megbocsáttattak összes dáriusi vétkeik, mert nagyon szerettek õk is, miként az Új Testamentum bûnös asszonya. A játékos ember szeretõ és szerelmes ember mindenek fölött, a játékos embernek az hiányzik, amire Jézus elõtt és Jézus óta annyi vágyakozó ember ráhibázott, s annyi bolond ember fog még ráhibázni. Ma még beszélni is nehéz róla, mert még csupán süldõ ösztöneinkkel állhatnánk helyet érte, hogy a legkülönb, legválasztottabb mai embernek voltaképpen a szeretet hiányzik szörnyûen az életbõl. De nem a galileai halászoké, nem az új humanistáké, hanem az a teljes nagy, közös szeretet, melybõl senki és semmi sem hiányzik. Akinek istene a Véletlen, a Hazárd, az, aki játszik a kiszámíthatatlannal, életbe, pénzbe avagy bármibe, asszonyba, csontba, rongyba vagy gubadarabba: szerelmes ember. Szerelmes ember, akit ma még viszontszeretni hiába is próbál valaki, mert õ nem egy szerelmet akar, de minden szerelmet, mindennek és mindenkinek a szerelmét.

Áldassék, aki a játékot kitalálta, s aki elõször sejtette meg fájdalmasan és ösztönösen, hogy a szerelem nem csupán utódokról való gondoskodás és órányi öröm, s a szeretet pedig nem egyszerûen csak viszontbiztosítás az élet elemi csapásai között és ellen. Ágyasháza ajtaját néha-néha becsukja már kívülrõl, végleg valaki, elhagyja szüleit és pajtásait, testvéreit s azon érdektestvéreit, kikkel vállvetve él; élhet és élhetne, de a szeretet pörét tovább folytatja. Ha valaki az Életen és a Halálon túl rábukkant a Véletlenre, nem cselekedett mást, mint megtalálta a még kielégülhetetlen szerelmi éhségnek és kínszenvedésnek narkózisát, a csöndesítõ titkot.

Szeretem azokat, akik lázban, belsõ riadalomban lelkük titkos-véres kinyílásában, azt se tudván, miért, eljátsszák azt az utolsó aranyat is, amelybõl angolosan sült húst, friss spárgát és ananászt ehetnének egy fél óra múlva, mikor a gyomruk lesz éhes.

És furcsák és meghatóak a játékasztalnál a nõk, akiket udvariasságra kapatott a mai kultúra férfiainak undorító nagy ravaszsága. Volt egyszer ügyem egy elég fiatal, elég csinos s nekem nagyon tetszõ angol nõvel, aki nyugodtan el merte venni azt a pénzt, amit én nyertem. S amikor én vádat emeltem, s reklamáltam a nyereségemet, szõke szépségének teljességével és fölháborodottságával szembesült velem. Persze, hogy meghajoltam, s nem kerestem többé azt az asztalt, ahol az én angol tündérem birkózik a szerencsével, de nem tudtam többé elfeledni ezt a nõi gesztust, ezt a legnõibb gesztust. Volt okom, hogy el ne felejtsem, mert a nagy nõmegvetõknek s epigonjaiknak igazságát ott, Monte-Carlóban, voltam dühösen kénytelen sokszor beismerni. Ott láttam én is, hogy a legférfiúbb férfiún mint üt ki válságos percekben a nõ, mely nyilván õsibb, erõsebb és primitívebb alkatféle az embernek. Láttam síró férfiakat, ideggörcsökben rángatottakat, gyermekeseket, babonásakat s olyanokat, akik életükben sem imádkoztak, de egy-egy nagymerészségû játék elõtt igen. Emlékszem az afrikai félistenre, mert így becézték Párizsban, s aki különben generális volt, kegyetlen, istentelen, átkozott, hõs katona. Nos, az afrikai félisten, a hõs generális, minden nap meglátogatta a nizzai nagy­templomban Szent Antal szobrát, s mindennap imával, és pénzzel próbálta pártjára hódítani ezt a ravasz pádovai szent embert. Künn az életben vagy gyilkolt, vagy hódított, vagy káromkodott de Monte-Carlo eszébe és idegeibe hozta a legasszonyosabb, a leghitványabb gyöngeségét: a gyöngédséget.

VIII.

Egy sovány, nagyon nagyszemû, kékszemû kis kokott búsult néhányszor a közelemben a buffet-ben, hová a játék elesettjei szoktak összegyülekezni. Az egész nõcskén nem volt négyszáz franknyit érõ holmi és én pompásan mulattam, amikor minden nap más férfinak elpanaszolta és dicsekedte, hogy ma nyolc, tíz vagy tizenkétezer frankot adott a Banknak. Egyszer véletlenül mellette voltam az egyik rulettasztalnál is, és láttam elveszteni tízezer frankot olyan szépen, olyan elegáns módon, hogy tanulhatott volna belõle mindenki. Mibõl vesztette, kitõl kapta, miért vesztett, s miképpen tanulta meg az elõkelõ vesztés tudományát ez a kis senki nõ, ma se tudom, ma se tudnám. De igazat mondott, és ha visszaemlékezem az arcára, csodálkozom, hogy nem akadt piktor, aki a Mater Dolorosát errõl a nõrõl keresse meg, és fesse le.

Ott nõk vagyunk szinte valamennyien, ott Monte-Carlóban, s ha akad egy-egy kemény sorstársunk, aki úgynevezett férfiúi erõvel áll szemben a Véletlennel, az is nõ.

Cigányból formás nagy urat, ledér nõbõl, ifjú nõbõl új Veturiát, koldusból nagyszerû nábobot s férfiúból nõt csinál a Véletlen monte-carlói isteni vendégfogadója. Akik elûzetünk életünk furcsaságai és telhetetlenségei miatt a szolid, erkölcsi alkatú társadalmakból, nagy rokonsággal egymásra találunk Károly fejedelem hegyén. És visszatér mindenki, aki már egyszer ott volt, és én magam is nem tudom hányadikszor, de valószínûleg utoljára, el fogok menni a pénzemért s a vágyaimért még egyszer Monte-Carlóba. Ez a konokság már gúnyos mosoly­gással szállott felébe holmi babonás tudományoknak s holmi tudományos babonáknak. Írhatják már nekem komoly tanulmányokban, ötletes újságcikkekben s velõs drámákban, hogy a japáni ember más ember, mint mink vagyunk. Mert én láttam játszani õket, harmincat-negyvenet, még többet, diplomatát, jogászt, nemzetgazdát és mérnököt, jeles, nem utolsó japániakat. Láttam játszani japániakat akkor, amikor Port-Arthur sorsát lestük hosszú hetek óta, s néztük az átriumban az új táviratokat. Benn, a termekben, a hatalmas asztalok mellett tíz-húsz japáni harcolt még talán hõsiesebben, mint testvéreik Mandzsúriában. Csak akképpen, csak éppen úgy terveztek, próbáltak, kínlódtak, birkóztak, mint egy-egy játékos orosz nagyherceg, vagy egy-egy ogyesszai lócsiszár. Sárga színû és más szabású arcuk egyelõre még titokzatosakká teheti õket a naivak avagy a szomjas hívõk elõtt. De bizony õk is sorstársaink, nem lehetnek mások, mint mink, és a harakiri nem japáni, de a legemberibb életmegoldás.

A szomszédban, Monte-Carlo szomszédságában, Nizzában, ahol az álszemérmes Marianne, a francia köztársaság nem tûri a rulettet és a 30-at, 40-et, él egy nagyon bölcs ember. Mellékes volna a nevén nevezni, de véletlenül emlékszem a nevére is, Negresconak hívják, a Casino Municipal de Nice fõadminisztrátora. Ebben a finom kaszinóban csak baccarat-t, lovacskákat s más tíz efféle ártatlan játékot szabad csak játszani. Ez a Negresco, aki annyit látott meg és jegyzett fel okos homloka mögé, ezeket mondta nekem egyszer:

- Kétféle ember van a földön: az egyikféle játszik, a másikfajta még nem játszik, mert az utódai számára kell gyûjtenie a pénzt és a hajlamos képességeket. Higgye el uram, hogy a játéknak sokkal többet köszönhet biztatásban, ötletben és produkcióban a mai civilizáció, mint az egész reneszánsznak.

És igazán: mennyi differenciált érzés, mennyi új kép, zeneópusz, divat, kozmetikai vívmány s módosult szerelmi frisson született a Riviérán. Mennyi új nézés-módra, új ravaszságra, új bánatra s új örömre tanította meg a mai embert az arannyal, a véletlennel való nagy hadakozás. Aljas és magasztos jelenségek alapjában nincsenek a földön, de igenis csupán egymás kezére játszóak és egyforma rangúak. Ma már egyformán becsülöm a religiót és a tudományt, de fölöttük látom büszke fény-sávval elõretörni a törvényt, melyet csupán sejtünk, s melyet nem mi csinálunk, hanem amely bennünket csinál.

IX.

A földi társadalom pedig sokáig lesz még egyensúlyban - olvasom kijózanodott forradalmárok és gondolkozók írásaiban - mert a tömeg ugyanaz ma is, mint a Fáraók idejében. Hiábavaló - olvasom tovább - a legújabb evangélium is, a tömegek forradalmasításának nagy, lendületes szándéka, mert ez a szándék is évezredek fölhalmozott butaságába süllyed el. Ezt a lápot csak új jövendõ évezredek száríthatják ki, ha ugyan az ismeretlen, nagy törvénynek akarata akarja ezt. Jó, ám mit cselekedjenek azok, akik ma élvén, magukban egy még csak éppen hogy valószínû és évezredeket késett társadalom morálját sejtik? Nem tudnék beletörõdni, hogy szocialista szólammal intézze el bárki is talán ezt a szörnyûséges és aktuális kérdést. Hogy valaki például azt válaszolja: ez a burzsoáziának a problémája, egy elvénhült, halódó uralkodó osztályé, mely megfullad a saját zsírjában. Nem, nem, ez minden intellektuális, mai valakié, olyanoké is, akik az önmagukra és e problémára való eszmélést nem a terített burzsoá-asztaloknál kezdték és folytatták. Minden szép idea csúfjára kialakulóban van megint egy új arisztokrácia, melyet már ízlésbeli, köteles illendõségbõl se engednék szellemi arisztokráciának elnevezni. Nem is az, hanem azoknak a korukból kinõtt, szegény kortársaknak a szervezetlen együttese, akik lelkük részére a mai korlátok miatt semmit se kapnak. Az intellektus olyan kicsi dolog, olyan relatív, olyan mai, hogy a legkülönb intellektus is ma még esetleg nem több, mint a háromezer év elõtt meghalt fellah értelme. Emberi kiválóság csak idegrendszerbeli kiválóság lehet, ha lehet, s itt alkalmilag szívesen állok az új misztikusok tanítása mellé. Hogy ugyanis: a mai emberben benne van a legõrültebb fejlõdési potencia, az elképzelhetetlen, az Isten mai konceptusánál jóval több. De addig, amíg ez nem generalizálódhatik, minden olyan ember, aki fejlettebb a soknál, mártír. Bármerre s bárhogyan fog változni, menni a mi civilizációnk, el fog kelleni hamarosan intéznie új mártír-arisztokráciájának problémáját. Paposan látó szemeit be kell hunynia egy sereg, morálját felrúgó, új, más, morális nézet elõtt. A szerelem, az élet napi szükségleteinek megszerzése és sok más kérdés körül szabad kezet fog kelleni adni azoknak, akik jóhiszemûen, igazán képtelenek magukat alávetni a gregoire-paragrafusoknak.

*

És itt, e gondolat parancsolt útján jutottam el például én is oda, hogy a Játék nagy lényegét érezzem. Portus Herculis Monoeci nem Monte-Carlo, nem a Játék, nem a Véletlen, hanem mindaz, ami az életünkbõl hiányzik. Több szeretetet, több igazságot, több szépséget és több boldogságot kérünk ettõl a hitvány élettõl. Nem a mi akaratunk volt, hogy megszülessünk, s ha idehívtak bennünket, tessék legalább részben a saját ízlésünk szerint csinálni ezt a buta vendégséget.

Ny 1909. nov. 1.-1910. jan. 16.

Ady Endre