Hogy
Budapest publikumát meg merjem invitálni, s láttassam magamat, akin nincs semmi
látnivaló, s hallattassam, aki bölcsõbeli sírása óta rekedt és a hangtalannál
hitványabb hangú, soha, de sohase hittem. Életem is úgy indult, hogy Budapest
ki fog maradni belõle, rejtõzködés, keserves, tragikus elnémulás s bujkálás
önmagam és mások elõl lesz ez az élet, melyet akkor rövidebbnek jósoltam. Az a
Valaki azonban, aki nagyon titkos és nagyon nagy úr, s akinek akaratából
kaptunk valamennyien meghívást az Élet címû mulatsághoz, mely hazárdabb,
érdekesebb és furcsább, mint egy Ady-este, mást határozott. Holott én erõsen, a
gyávaság legnagyobb erejével, olykor majdnem hisztériásan opponáltam, és még ma
is, hacsak lehet és bírom, messze-messze hurcolom el és tartom magam
Budapesttõl s környékétõl, vagyis Magyarországtól. Magamat érezni és a világot
és az én szerencsétlen, de nem unalmas magyar sorsomat, és élni az én nem
vigasságos életemet ma is még csak távolról tudom. Alapjában nem olyan
valakinek születtem, aki tud jelen lenni, mert gyáva vagyok, s mert megrémít
már csupán az is, hogy mennyi más ember is van még, s ezeknek mindegyike egy-egy
határtalan gõgû, földi Isten. Egy megfordított Victor Hugonak merhetném most
magam talán úgy alkalmilag elkeresztelni, egy megfordított Hugonak, aki
oroszlánt lát minden más emberben, mindenki másban, aki emberként él, mozog.
Nagyon jól tudom, s még okosabban érzem, hogy mihelyst valaki jelen van, rögtön
útban is van, s nekem riasztó a gondolat, hogy egy olyan társadalomban
különösen, mely szegénysége miatt is kannibálibb másnál, útjában állhatok
bárkinek. Victor Hugo egy barátjával az állatkertben kocsizott, s amikor
sétásan haladó, persze hogy elegáns kocsijuk az oroszlánok rácsai elõtt haladt
el, elnémultak az elõbb gõgösen hangos s az állattanban is királyi jelzõjû
bestiák, hirtelen elhallgattak. A Victor Hugo barátja görög, sõt bizánci lelkû
ember lévén, tudta, mit jelent ez: a királyok királyának meghódoltak még az
állatok királyai is, és Hugo-Jupiter kegyes mosollyal nézett a hódoló
oroszlánokra. Mióta én megszólaltam, szegény, megfordított Victor Hugo,
mindenki oroszlán lett e szép hazában, félelmes torokkal üdvözöl, s igazán
csoda, hogy mikor az egész világ oroszlán, miért hallatom én még mindig az én
szepegõ, rekedt szavamat? Ehhez nyilván köze van Budapestnek, sõt ez majdnem
egészen Budapest felelõssége, s ha sok szomorúbb és fontosabb oka is volt, nem
utolsó oka e mai estének, hogy bûntársaimmal akartam szemben állni. S az én
bûntársaim között, kik részben megjelentek itt az én vakmerõ meghívásomra, nem
azok a legkriminálisabbak, akik kevesen, velem voltak a már Ady-ügynek
nevezhetõ, kétségbeesett kezdésû pör legelején. Nem is azok, akiket késõbb
divat, hecc, félreértés, majmolás, megtérés, lárma, furcsaság, zavar, csõdület,
verekedés felém vagy körém vezetett, s nem is azok, akik egyszerûen kíváncsiak
és ártatlanok. Egy szinte hat esztendõs hajszába, egészségem és életem
földúlásába, szegény nevem méltatlanul ismertté hurcolásába, minden Ady-versbe,
mely lármás, feltûnõ és rossz, nagyon is tudatos ellenségeim kényszerítettek.
Most õk viseljék, õk a rossz taktikusok, õk viseljék rossz hadviselõ bûneik
terhét, mikor a már-már agyonûzött ember õ általuk ott tart, hogy meg meri
hívni mindazokat, akik róla tudnak. Budapest, melyet ki akartam kerülni, s
melybe Párizson át s csak félig érkeztem meg, ez a Budapest, mely mégiscsak
Magyarország, mert ez az egyetlen építmény ebben az országban, amibõl lehet
valami, s amire lehet emeleteket rakni, végsõ földûlésemben megtámasztott. Ez:
úgynevezett erkölcsi diadal, mert én póz nélkül, orvosok nélkül és
ravaszkodások nélkül is tudom, hogy nagyon-nagyon hamar el fogok menni nemcsak
Budapestrõl, de arról a planétáról is, melynek egyik szép és gyarló, emberi
szállása Budapest. Ha ez csupán csak neuraszténiás érzés vagy képzelõdés, akkor
se jó, s én egy ellenségemnek, sõt egy barátomnak se kívánom, de valamire mégis
jó. Hogy én elõször és talán utoljára hálásan hajoljak meg azok elõtt, akik
szeretnek, olvasnak, tartanak, s azok elõtt, akik meggyõzõdés nélkül is
elfogadnak, s fõképpen azok elõtt, akik meggyõzõdéssel utálnak, elhallgatnak,
vagy csattanóan pofoznak. S ez a becsületes és talán orvosilag is igazolható
sejtésem, hogy úgyse látjuk többé egymást, mentsen ki legelõször is a
vakmerõségemért, hogy én Önöket ide hívtam, hogy én Önökhöz szólni merek. Mert
tudniillik: itt Budapesten egy Roda-Rodának is szabad volt publikumot
összecsalatni, itt Morris Rosenfeld is pódiumról gyönyörködhetett a maga
budapesti publikumában, én azonban némely irodalmi erkölcsbírák szerint
korteskedem, ha szemtõl szemben állok a magam közönségével. Sõt: nagyobbat
vétkezem, meggyalázok egy olyan isteni mesterséget, mint a poétaság,
meggyalázom a letûnt legnagyobbak emlékét Lessingtõl Kiss Józsefig. Hanem a
poéta-mesterség isteniségével, gyönyörûségeivel éppen tele vagyok, torkig
vagyok, s jaj volna nékem, ha csakugyan úgy volna, hogy poéta vagyok, s ezzel
vége. Nem, nem, s úgy gondolom, s ez az egy éltet, valaki és valami más is
volnék, s ha egyéb nem, de emberi és kiváltképpen magyar értelmek és avult
értelmi gazdaságok nyugtalanítója, gyújtogatója. Ez már több, ez már jobb,
hivatásnak is, mesterségnek is, mint egyszerûen csak nagyon rossz vagy nagyon
dicsõ költõnek lenni, s e komoly, polgári és - Magyarországról lévén szó -
fõúri felfogás szerint: egyforma állapotból levonni a konklúziókat. És most
mondom meg, amit e szó-szósz csak leönt és formásít: ez a forradalmak híján
szûkölködõ, boldogtalan ország csókoljon kezet mindenféle forradalom
forralójának. Erupciós forradalom alig volt még Magyarországon s ennek a
földterületnek talán ez a legrettenetesebb átka, mert hiszen a forradalom: a teljességes
Élet. S ma, mikor a forradalmár, fölséges Petõfi lényének meghamisítására
összeállanak bigott mágnás-nõstények, beérkezett nagy írók, rabszolgatartók és
diakónusok, zsidók és keresztyének: már azért is érdemes felolvasó estét
tartani, hogy egy ember, ha halk, ha rossz, de élõszóval is mondja meg: hohó.
És ez a legfõbb, ez talán a minden: mikor megrekedt volt itt szinte minden,
bátortalan bátorsággal, de ezreket fölszabadítva talán véletlenül, sõt
biztosan véletlenül, de én voltam, aki megszólalt. Bánom is én: értik-e
verseimet, vagy sem, úgyis rettegek, hogy túlságosan és sokan értik, de a nagy
dolog az, hogy vagy én voltam a nyugtalanság hozója, vagy ami tudományosabb:
énáltalam hörgött föl manapság legnyugtalanítóbban a magyar társadalmat kínzó nyugtalanság.
Ami a pálmákat illeti, sok igaz, nagy, jobb, érdemesebb csak-költõ él itt
Magyarországon, s nem akarok magamnak mûvészeket illetõ pálmákat adatni,
valamiként politizálni sem politizálok már jó idõ óta. Próbáltam az lenni,
amire a tapasztalatom s hitem szerint kérlelhetetlen sors kiszemelt: ember, aki
a mások szükséges, véres ösztönzésébe belehal, s aki, ha a halála hamar és jól
sikerül, igazán nem bánja, hogy az úgynevezett utókor mit fog vele mívelni. Óh,
én tudom jól, hogy ma még, titokban üzletembereknek is elsõrendû költõk, kifelé
kénytelenek az éhenhaló s csak a halhatatlanság hitével vigasztalódó nagy
poéta-slemilek maszkjában járni. Tudom azt is, hogy tõlem legalábbis
illetlenség éhen nem halni, s nem tenni magamat szépen érdemessé egy utcára,
mint például Reviczky Gyula. De mikor Blériot-ék röpülnek, úgy gondoltam, hogy
afféle csoda is megtörténhetik, hogy valaki követelje a halála után jöhetõ
summák kamatjainak némi kielõlegezését. Végre is én nem tehetek róla, hogy még
nem haltam meg, s látszólag borzasztóan elevenül élek, s hogy ehhez az éléshez
piszkos mellékletek, sõt feltételek, például garasok kellenek, s hogy dicsõ
társadalmi berendezkedésünk szerint minden garast, melyet kiharcoltunk, más
elõl raboltunk el. Sok-sok enyhítõ körülményem volna, de elsorolni unalmas,
hanem egyetlenegyet még mégis elmondok: sajnálatos becsületességgel éltem és
írtam a verseimet, a legrosszabbakat is. A Nyugat címû lap, mely végtelenül sok
elnézéssel, szinte már engem is megdöbbentõ jósággal vállalt magáénak,
tanúskodhatik, hogy gazdag ember-gyarlóságaim lehullanak rólam, amikor azért
veszek ceruzát a kezembe, hogy valljak, írjak, különösen pedig, hogy verset
írjak. Ismétlem: más dolog, más kérdés, mik ezek a versek, kikhez, kikért,
mennyi élet-tartóssággal íródnak, de élet-darabok, de mindegyik egy-egy
lépésnyi közeledés a Halálhoz. És még az is csak az én gyötrelmem és bántásom,
ha igazságtalanul divatba jöttem, ha név vagyok, mert ártani nem ártok vele még
az irodalomnak se, mely nem tartja irodalomnak, amit én csinálok. Végre az még
Szabolcska Mihálynak sem árt, ha néha önmaguk lelkéhez tudtam eljuttatni, ha
bátorságot adhattam néha bátortalanoknak, már nem vagyok nagyon bûnös.
*
Eredetileg
azt is akartam, hogy ez estén Tömb Szilárdja leszek magamnak, s megpróbálom
magamat magyarázni. Szerencsére meggondoltam a dolgot, s most már csak annyit
kérek: ne ijedjenek meg Önök még a híres fekete
zongorától se. Ha a hatalmas Istent szabad volt ezer meg ezer vallásban
mindig másként látni, s ha szabad volt õt szakállas öreg férfiúnak is festeni,
a szegény mindnyájunkkal rendelkezõ Sors is kiheveri, ha én egy hangulatban
titokzatos, fekete zongorának éreztem és hallottam, melynek hangjára táncoljuk
el és ki valamennyien ezt a mi bús, szegény, végzetes életünket. A jó Csönd herceg se rossz herceg, a
legnagyobb hatalom, s én nemcsak arra gondoltam, amikor az ember éjjel, egyedül
riasztgatja el magától a rettenetes, félelmes csendet, de arra is, hogy jaj
volna nekem, ha egyszer, míg élek, elhallgatnék, s engedném, hogy a Halálnál
borzasztóbb csönd rám feküdjön. A Halál
automobilján rokona a fekete zongorának, s valóban azt vallom és írom ma
is, hogy legalább automobil-tempóban kell élnünk, éreznünk és tennünk, hogy az
élet juttathasson egy kis mámort és egy kis vigasztalást. Nem lesz több
magyarázat, ezt a három versmagyarázatot is feledjék el, s a többi, amit
mondtam Önöknek, prózába kényszerített vers, tehát - szintén megbocsátható.
HSz 1910.
január-február
Ady Endre
|