7. PÁRIZS SZÖRNYÛ NAPJAIBÓL

Párizs, január 31.

[Saját tudósítónktól] Aki talán már kezdett kijózanodni ebbõl a nagy, dicsõ és aljas Párizsból, most megint halálosan beleszeretett. Ez az Urbs mégis, ez az igazi város, csakugyan Párizsban vizsgázik állandóan az emberiség, hogy mennyit tanult. Soha még szebb példáját az emberi heroizmusnak nem adta város, mint most az özönvíz-sújtotta Párizs. Hiszen régi dolog, s ez nem is erény: a francia nem akar sohse tudni arról, hogy van veszély, s nem ijed meg tõle, ha jön. De most szörnyû volt a veszély, egész Párizst fenyegette mindenestül, s ha csak a Louvre elpusztul, nagyobb világkatasztrófa történt, mint Trója pusztulása. És a modern Ninive népe odaállt az ár elé, ez a léha Párizs elhatározta, hogy leckét ad a komolyságból és emberi méltóságból a világnak. Ez a tragikai fenség, mikor az emberek odaállnak megvadult elemek elé, s azt mondják: nem félünk, fölvesszük a harcot.

Gyönyörû volt Párizs, aki most látta, sohse felejti el, s aki most látta, sohse fog rá haragudni. Nálunk, Budapesten egy tûzvész, afféle például, mely a parlamentben vagy a királyi palotában csapna föl egekig avagy egy hídomlás a Dunán, már megtébolyítana minden embert. Párizsban az emberek mozgásán, arcán nem láthatott senki semmi rendkívülit akkor se, amikor a legnagyobb volt a veszély. Akiket bárkákon kellett kimenteniök emeletekig elöntött házaikból, azok se jajgattak. Egy nagykereskedõ ismerõsöm, akinek raktárában egy nap alatt százezer­franknyi áru pusztult el, bárkára ült, s ennivalót vitt ínséges alkalmazottjainak. Volt egy rendõrtiszt, aki négy napig dolgozott, aludni semmit se aludt, enni alig evett valamit, s erõszakkal kellett posztjáról pihenésre vinni. A Rue Royale-on egyszerre megnyílt a föld, s a járókelõk nem azzal töltötték az idõt, hogy szerencsés megmenekülésüknek örüljenek, hanem azonnal mentéshez fogtak. Érdemes embernek születni, annyi szép emberi gesztust látott az ember e néhány, szörnyû nap alatt.

És se kocsi, se villamos, se világítás, se elég élelem, és megmérgezett az ivóvíz. A Rue de la Paix ékszerészei elviszik boltjaikból rengeteg millió értékû ékszereiket, s a lapok különkiadásai ostromállapotot újságolnak. De azért semmi félelem, pedig az apacsok dolgoznak, hanem ha eddig az emberséges türelem nonpluszultrájával kezelte az apacsokat Párizs népe, most nem ezt cselekszi. Komolyan, mint egy törvényszék, agyonveri vagy fölakasztja azt a zsiványt, aki ilyen alkalmatlan idõben zsiványkodik. Mindenütt az emberségnek olyan komoly, tiszteletre intõ öntudata, ami majdnem ujjongásra késztetné az embert. Nem kell gyûjtõíveket szétszórni, harangozni: egyetlen napilap csak három nap alatt több, mint nyolcszázezer frankot gyûjtött össze a károsultak számára.

Másként pedig fölséges két vagy három estéje volt annak, aki kocsin vagy gyalog, rettenetes kínok árán bejárhatta az özönvíz-borította Párizs érdekesebb részeit. Velence, mely magát naggyá, szebbé álmodta, de mely nagyság és szépség, mint minden igazi nagyság és szépség, halállal van átlengve. És Párizsban mindig dalolnak, akkor is daloltak, amikor a Commune-t vérbefojtották s most is dalolnak. Ahol nagy a csõdület, két-három trubadur dalba fog, s az ember hallja messze még, ma is még és talán mindig:

A chaque instant on entend
Les échos alarmants
D’un nouvel accident plus tragique,
Et tant que nous vivrons,
Nous nous rappellerons
Cett’ vision fantastique.

És mint a vízáradat, úgy születnek az alkalmi versek, nóták s közöttük nem egy kedves, finom és illatos. És az istentelen Párizs, mely olyan gyönyörû emberséggel fogadta és viselte a csapást, így énekel utcai énekeseivel az úristenhez:

Dieu de bonté, de clémence,
Pourquoi tant de souffrances?

Pesti Napló 1910. február 4.

Ady Endre