9. JEGYZETEK A SZAJNA MELLÕL

[Párizsi levelezőnktől]

I.

Éhség és kedvetlenség

Húshagyó kedd napján, fájós fejjel déjeuner-re igyekeztem, s találkoztam az én régi, virágáruló, öregasszonyommal. Az idõ bolond volt: öt percig napderû s utána olyan zápor, mint júliusban, megint derû és megint zápor. Az árvizes, szomorú Párizsban a húshagyó keddre nagy tilalom érkezett: nem szabad konfettizni. Virágot se szabad dobálni, meg azután sok-sok utca még mindig el van zárva, és az emberek zsebei mintha le volnának pecsételve. Az öreg­asszony abban a szörnyû, ötkilós papucsban jár, amelyet mi idegenek mindig megbámulunk. Hatvan éves lehet. Nem a papucs, melyet harisnya se folytat, de az öreg néni, aki, jaj, be szép fiatal leány lehetett, amikor a porosz katonák Párizsban jártak. Egy omnibuszra várok, s nézem a nénit, toló-kocsiján öt-hat kötés mimóza s talán mindösszesen tíz csokor ibolya. És emlékezni kezdtem, hogy a néni valamikor, tavaly, tavalyelõtt konfettizacskókat és sokkal több virágot árult. Megint zápor kezdett hullani, majd szakadni, de én biztos óvóhelyemrõl a nénihez szaladtam. Mimózát vettem tõle, s a bõrömig áztam, míg üzletünk úgy ahogy, lebonyolódott, szomorúan, idegesen. Mikor az üzlet nyélbe volt ütve, fölsóhajtott a rongyos, már-már beszakálozott arcú, öreg néni:

- Uram, borzasztó világ ez, eltiltanak mindent, eltiltják a konfettit, a virágdobálást, eltiltanak mindent. A Szajna üldözi Párizst, az embereknek nem kell a virág, meg kell halni az éhségtõl és a kedvetlenségtõl.

Ez az utolsó szó, a „kedvetlenség” volt a legsíróbb, s én elkábultan néztem és láttam az öregasszonyban a régi, vidám, szabad, de már elrenyhült, bajlódó és elközönségesedett Párizs Múzsáját…

II.

A Chantecler csodája

- És ön nem akarja megnézni a Chanteclert? - kérdezte a bár bájos asszonya, a báré, hova éjfél után olykor benézek. Különös véletlenbõl a Porte-Saint-Martin elõtt vitt el ugyanazon estén a taxi-autóm, s amit a színház elõtt láttam, már undorított. Húsz rendõr állott a bejáratnál, s ötszáz bámész ember lármázott a húsz rendõr kedvéért. Olyan volt ez, mintha rendezték volna, holott a húsz rendõrre szükség volt, s Rostand darabja valóban megmozgatta az utcát is. Elegáns privát automobil állott meg a színház elõtt, s nagyon finom, fehér dáma lépett ki belõle:

- A fácán, a fácán - zúgta tréfásan a tömeg, s a rendõrök is nevettek.

És én nyugodtan mondhattam a bár bájos tulajdonosnõjének, hogy nem vagyok kíváncsi arra, amire az összes párizsiak kíváncsiak.

III.

Hol marad Magyarország?

Fogalmuk sincs önöknek otthon, mennyire számontartják a franciák, hogy kik adakoznak s kik nem adakoznak az árvíz szerencsétlenjeinek. Az elsõ híradás szerint Budapest székesfõváros ötvenezer koronát akar adni, s milyen rosszul esett itt, hogy hivatalosan csak húszezret adott. Oroszország és Spanyolország sokáig és erõsen fogja érezni, hogy nem nyúlt a zsebéhez, amikor Európa bankárja, Franciaország, bajban volt. És a hivatalos részvéteket is számontartják itt, a platonikusokat, s nem értik, hogy Magyarország nem kondoleál. Persze, ha tudnák, hogy a finn szenátusnak több ideje és módja van az ilyen udvariassági aktushoz, mint a magyar parlamentnek, másképpen beszélnének. De így csak azt kérdik s kérdezhetik, hol a magyar parlament, a hivatalos Magyarország az õ könnyeivel?

IV.

A szenzáció Párizsban

Nem fontoskodás, és nem is csoda: Párizsban egészen másféle a szenzáció, mint bárhol. A Panama-országban egy ezerfrankos panama hírlap-téma, holott nálunk a milliósat is elhallgatják. Viszont ami nálunk háromsoros rendõri hír, az itt öt-hat hírlaphasábra dagad. Nem csacsiskodunk, nem akarunk ebbõl is szégyent és hátramaradást kovácsolni Magyar­ország számára. De bizonyos, hogy egy társadalom mivoltáról az beszél legékesebben, hogy a társadalom eseményei közül miket választ ki eseménynek a közérdeklõdés, mondjuk: a hírlap.

(Párizs, február 10.)

Pesti Napló 1910. február 18.

Ady Endre