[Párizsi levél]
Jámbor
halandók azt hihetnék, hogy csak Magyarországon s itt is csak különös okokból
jött most divatba az irodalom, ha Párizs nem volna. Azonban itt van Párizs, és
igazolja, hogy Magyarországon az irodalom-divat nem hivalkodás, de szimptómája
egy nagy, világraszólóan nagy epidémiának. Valahányszor társadalmak és emberek
összezavarodtak, s kifáradtak ezer politikai tanácsban, s megutálták az elvtelen
cselekvés hõseit, a fórum-embereket: „jövel irodalom” volt a jelszó. Az
irodalom kedves mulatás és narkózis azok számára is, akiknek semmi közük hozzá,
s megérjük még hamarosan, hogy Amerika az éjszaki, lesz a legirodalmibb
társadalom. Már Argentínában hónapokig hallgatták és ünnepelték Anatole
France-ot, annak a Franciaországnak nagy íróját, melynek minden bukott
fórum-embere is az irodalomhoz menekül mostanában. Itt valami törvény lappang,
e kérdés alján, de ezt a törvényt úgyis bajos volna kiásni és megtisztítani,
jobb hát fölötte és körülötte sétálni.
Németország
akkor volt a filozófusok és költõk országa igazán, mikor politikailag a legkétségbeesettebb
volt a sorsa. Nem szóról szóra, de manapság ez a történet látszik ismétlõdni
nagyon sok nemzet-társadalomban, majdnem mindenütt.
Az
irodalom, amely eddig három-négy újság-szögletben kapott hitvány vackot Franciaországban,
egy-két év óta üzletileg is hasznos rovatává vált majdnem minden egyes lapnak.
Talán a fizetett reklámok érája nem múlt el egészen, de már szállást
ajánlgatnak a legüzletibb hírlap-szállodákban is, ingyen szállást, az
irodalomnak. Amin Párizs régen túlesett, s amit régen elfelejtett, s amin
Berlin most készül túlesni: Párizs kezdi még színházaitól is számonkérni az
irodalmat. Párizsban megint meghalt a külön, speciális színház-irodalomról
szóló, kétes tudomány, mely már Budapesten is kezdi felütni újféle pápaszemes
fejét.
Kezdenek
sírjaikból kiásni elfelejtett, néhai írókat, s hívni, beengedni Párizsba eddig
észre sem vett, erõs külföldieket.
Jó
ideig politikai, gazdasági és szociális izgalmakkal izgatta magát Párizs és
Franciaország elitje, és most mintha egy nagy szünet kezdõdnék. Ismételjük: a
legnagyobb zavar fogta el az embereket: Egyház, állam, tõke, munkásság,
köztársaság és monarchia körül. Az emberek - ha csak vulkánok föl nem dobták
õket - mindig és mindenha kényelmet és nyugalmat akartak, egyelõre tehát
Franciaország nyolctizedrészének is nyugalom a programja, s ez magyarázza meg
az irodalom divatját is. Ez a program, hogy „hagyjanak bennünket dolgozni és
élni”, olyan erõs a francia publicitásban, hogy még vaksi szem is megláthatja.
S ami pedig az irodalom divatját illeti, minden három-négy hónapban új irodalmi
pályadíjak születnek, s kis folyóiratok kezdenek nagyon tollasodni.
Régi,
már-már elszámolt s elfeledett, néhai írók kikelnek sírjukból, s becses lesz
minden levelecske, melyet valaha akármilyen író-valaki akárhova írt. Ami nálunk
furcsaság, az már Franciaországban parancs: öreg festõk, színészek, képfaragók
és muzsikusok könyveket írnak. Franciaország elérte lábával régi lábnyomait:
irodalmat akar mindenben, minden mûvészet-ágban, s amit a mi magyar
festõ-esztétikusaink régibb francia minta szerint bûnnek tartanak, az már nem
bûn megint Franciaországban. Témát és irodalmi hangulatot kíván itt ismét
mindenki, s nem csodálkoznánk, ha egy házat Voltaire valamelyik munkája szerint
építenének föl.
Divat
ez, persze, kedves, elõkelõ divat, ám csak divat, de csak keljen szárnyra,
aminthogy szárnyrakelését megkezdte. Nem az emberek legértéktelenebb típusának
életét teszi elviselhetõbbé, megérthetõbbé s morálisan jobbá ez a - divat.
VU 1910. február 20.
Diósady
|