11. PIROS ÉS FEKETE

(Elöljáró írás)

Hagyjátok el ezt a piros-fehér-zöld színt,
Lejárt az ideje.
Más szín illeti most a magyar nemzetet:
Piros és fekete!

                                                        (Petőfi)

Magyarország a XIX. század közepének váratlan csodagyermeke, akit tapssal fogadott Európa, sõt a komoly, bár kamasz Amerika is, de kissé tréfás tapssal. Petõfi Sándor pedig a XIX. század közepének váratlan csodagyermeke Magyarországon, mely Petõfit - valljuk be - meg se szolgálta, még akkor meg se értette, elõször. Azonban a két csodagyermeket egymás karjába hajtotta az idõk akkori merész, hõsies férfiassága: Petõfi és Magyarország egyek voltak akkor, egy csoda gyermekei. Akkor: mikor egy bizonytalan eredetû nemzet fogta magát, s nagy bizakodó magyarsággal be akarta iktatni a szegény, balsorsú magyarságot a jobbfajta népek anyakönyvébe. Akkor: mikor az Ázsia szó kevés volt légyen és volt, hogy láttassa a zsarnok Habsburgok s még zsarnokabb magyar nemesség uralmának vad, embertelen, szörnyûséges voltát. És Magyarország a rosszul sikerült francia forradalom hírére föltámadt, s a föltámadt Magyarország ódákra ingerelte az ifjú Ibsent, Heinét és a többit. És Magyarország úgy állott akkor a világ elõtt, mint az állami és emberi jogok legfiatalabb, legfényesebb, legmerészebb bajvívója. Csodagyermek produkciója volt ez, miként Petõfi Sándor is csodagyermeke volt egy csodagyermek-nemzetnek, mely még ma is sínyli ezt a maga zseniális fiatalkorát.

Célunk e könyvben Petõfi Sándor forradalmi, valóban forradalmi verseit összefoglalni, s megmutatni e versek által a mai Magyarországnak (mely való Petõfijébõl is egy mai Petõfit szeretne csinálni) a forradalmi, volt, szép Magyarországot és az õ Petõfijét. Húsz-harminc év óta még tréfás tapsokat is hiába áhítunk már a világtól, a kultúrás nemzetektõl, s Magyar­ország ma utolsóbb talán, mint akár Montenegró. Petõfije megvan, megmaradt, mert a Petõfik nem múlnak el egy korszak históriájával s egy ország keserû dekadenciájával. Ám aki e könyvet összeállította, úgy veszi észre, hogy a visszafejlõdött, koraöreg s még ma is buta mágnások, papok, csak kicsit elváltozott táblabírák s rosszindulatú jövevények és éhes csalók kezén levõ Magyarország Petõfit is kikezdi. Nemcsak kikezdi, de meghamisítja, s a mindenrendû forradalmak poétáját hajlandó ledegradálni valami rímforradalmár-félévé, aki egy-két zsoldos tanárfej szerint a szerelem dalnoka volt fõképpen.

És ezt még csak nem is a nyugati esztéta-farizeusok szép, csinos készültségével, tudásával, de speciálisan magyar kortesigékkel cselekszik. A feudalizmus másított, sõt súlyosított igájába süllyedt mai Magyarországnak teher volna az igazi Petõfi. Az igazi Petõfi: ez mindazt jelenti, amit a XIX. század közepén egy fiatal, szláv származású, tehát forradalmár és nagyon nyugtalan idegrendszerû magyar ember jelenthet. Jó elõre kijelentjük, hogy Petõfi Sándor nem volt, nem lehetett ám ugyan mai hitû és elkészültségû szocialista, de korának minden szabadságérzése az õ érzése is volt. Hiszen akkor, különösen a mi magyar állapotaink között a magyar nemzeti eszme forradalmi világfaktor készült lenni. Ha ma élne, biztosan Hervé volna az õ Lamartine-ja és Béranger-ja, s különben is méltán lehet õ prófétája mindazoknak, akik bilincseket viselnek. És itt uralkodói, gazdasági, hagyományi s mindenféle bilincset értünk, sõt - akár tetszik, akár nem - nemzetiségit is. Hiszen Petõfi írta: „Hagyjátok el ezt a pirosfehér-zöld színt, lejárt az ideje; más szín illeti most a magyar nemzetet: piros és fekete.” Ez a Petõfi mondta, amikor az ifjak központi választmányát szétzúzta a hivatalos megalkuvás: „…a forradalomnak vége van… de nincs vége, ez csak az elsõ fölvonás volt… a viszontlátásra.” Az a Petõfi mondta ezt, aki „úgy érezte elõre a forradalmat, mint a kutya a földrengést”, aki azt vallotta, hogy a népnek csak akkor és ott van hazája, ha és ahol joga van. Ugyanaz a Petõfi mondta ezt, aki szerint „égbe a népet, pokolba az arisztokráciát”, s aki nemcsak Magyarországnak, de egész korszakának szociális lelkiismerete volt.

Nemessége, tudniillik nemesi származása, kétséges, habár õ néha emlegeti, de ha a nagy francia forradalom paragrafusait hatványozni lehet, õ hatványozta. S mindig szemben állt a tekintélyekkel, melyek ma Magyarországon tekintély-voltukat Petõfivel akarják igazolni. Kossuth, Klapka, Mészáros, Vörösmarty és a minores, sokan-sokan panaszkodhatnának, ha életre ébrednének, a gaz Petõfi ellen.

Úgy válogattam össze Petõfi Sándor forradalmi verseit, hogy megtessék e fölséges ember aktualitása s rokonsága azokkal, akik ma Magyarországon (bárhogy fáj az ijesztõ szó) forradalmat csinálunk. Az apostolt kénytelen voltam és szívesen voltam kénytelen belevenni a kiválasztott Petõfi-versek közé. Az õ szuggerált, érthetõen szuggerált, forradalmi, de mégis ma már gyermekesen nacionalista verseit mellõztem. Nem azért, mert a hazátlan bitangság kenyerem volna, de mert ami anno Petõfi szabadságharc volt, ma nyomorult szájhõsök kenyér­szerzõ mesterkedése. Mi szívesen, sõt szívbõl hazafiak vagyunk, de a mai Magyar­országban nem engedélyeztetik a hazafiasság, csupán csak a nagy földesuraknak s a kis kasznároknak. Kell tehát megállapítanunk, kell tudnunk, hogy ki volt az a Petõfi Sándor, akit életében gyalázatosan, ostobán, gõgösen nem láttak meg mai kisajátítóinak nagypapái és nagymamái, kell, hogy valaki Marx kihagyása nélkül és minden szocialistáskodás híjával megmutassa újból a szabadságváró százezreknek: íme, ez az ember a ti csodálatos prófétátok volt.

Mert az volt Petõfi: koránfejlett nemzet-társadalmi ambícióinknak legtelítettebb valakije, s akármilyen naivan, bibliásan és babonásan hangzik: próféta. Nem skatulyázzuk õt, nem fogjuk ráfogni, hogy a történelmi materializmus már vérében volt, s idegeiben dolgozott tudatosan. De igenis látjuk, s bárki láthatja, és lássa, hogy Petõfi több volt, mint amennyit a világ várhatott a Duna-Tisza tájékáról. Ha gazemberek és ostobák bele nem kergetik a háborúba, ahol elveszett, bizonyosan Párizsba kerül, konspirál III. Napóleon ellen, gyönyörû dolgokat ír, s talán a Commune alatt éri a halál.

Victor Hugóból Franciaország pairje lehetett, Petõfi már a nyakravaló ügye miatt is csak Bemnek, az idegennek, a kis lengyel, romantikus katonának jóvoltából kapott kétes, halálra­hívó õrnagyi rangot. Jó, jó, hogy akadtak Eötvös Józsefek is, akik õt meglátták, de általában a kicsúfolt „népköltõ” rangját nyerte el Magyarországban, ebben az operett-országban, ebben a komikusan arisztokrata országban, ahol 1847 óta alig is változott valami.

Sorban leközöljük e könyvben, idõsorban s rendben, azokat a Petõfi-verseket, melyek a forradalmi Petõfit mutatják meg szerintünk s Petõfi mai aktualitása szerint, a szociális forradalom Petõfijét. Hirdetjük s valljuk, hogy Petõfi nem azoké, akik belõle 1849 óta élnek, de a mienk, mindazoké, akik Magyarországon a változás, a megújulás, a forradalom áhítozói és harcosai vagyunk.

(Párizs, 1910. március hónap elsõ napján.)

Ady Endre