Párizs,
március 3.
I.
„A hivatásos politikusok”
[Saját tudósítónktól] Egy exminiszter és
diplomata ötletesen akarja megállapítani, mi a baja Franciaországnak és
parlamentáris életének. Az a baja, hogy a Dél jogtalanul érvényesül az Észak
ellen, a szeleburdibb és latinabb franciák a munkásabbak, komolyabbak és -
Bródy Sándor ne vegye zokon, ki a kelta jelzõt egyszer rosszul használta - a
keltábbak ellen. A harmadik köztársaság ideje óta a közélet fõbb szereplõinek
jóval több, mint hetven százaléka délvidéki volt, holott népesség szerint alig
húsz százalék illette volna meg Dél-Franciaországot. Mert a déli franciák
szájasabbak, temperamentumosabbak, merészebbek és koldusabbak. Szóval e
magyarázat szerint a francia közélet baja az, hogy amit a munkás, komoly Észak
gyûjt, azt a könnyelmû, politizáló Dél-fiú elfecsérli. Borzasztó rokonságban
van ez a magyarázat azzal az olasz teóriával, hogy az olasz közélet baja a
parlament elözönlése a latájnerektõl, vagy ha úgy tetszik, az
intellektuelektõl. És mind a két ötlet egy baj okának a keresése: a
parlamentekben elszaporodtak a politikai iparlovagok vagy szebben mondva: „a
hivatásos politikusok”. Erre minden országban, ahol parlamentarizmus és
korrupció van, ezer teóriát találnak ki, de az ezer teória alapja mégis
egyetlen dolog. Az ti., hogy a parlamentarizmus minél igazabb és
demokratikusabb, annál jobban bõvelkedik nagy erények mellett nagy
gyarlóságokban. E gyarlóságok legnagyobbja, hogy olyan emberek csõdülnek a
fórumra, kiknek a politika hivatás, de a hivatás szónak - kenyérkereset
értelmében.
II.
De Rochefort haragszik
Félve
veszem naponként kezembe a lapot, amelynek elsõ cikkét mindig-mindig Henri
Rochefort írja. Hiszen emberek vagyunk, nem élhetünk örökké, s egy napon Henri
Rochefort márki nem ír cikket, ami azt jelentené, hogy meghalt. Ám nincs baj,
Párizst elöntheti a Szajna vagy az öröm, de Rochefort haragszik. Alig van szebb
figurája ennek a kornak, mint ez a rakoncátlan zseniális publicista. Aki mindig
haragszik, mert ha száz évig él és ír, mindig van elég hite és elhitetnivalója.
Mások az õ korában mamunak mondják a hamut, s az õ írásai - mintha egy
húszéves, tüzes, zseniális siheder írná õket. Amely laphoz pártol, ott minden
nap õ írja az elsõ cikket, s még ha újra számûznék valamely Ördög-szigetre,
onnan is pontosan írná. És ha egy nap Rochefort-cikket nem kapnak Párizsban,
nagy szomorúság volna, mert azt jelentené, hogy Rochefort megbékült, azaz
meghalt. De Rochefort haragszik, s akármilyen hitet valljon õróla és
munkásságáról az ember, kívánva kívánja, hogy még sokáig haragudjék. Mert azok
az igazi emberek, akik haraggal és harcolva jönnek és élnek.
III.
Egy szomorú Mi-Carême
Ma
volt Mi-Carême napja Párizsban, s a földúlt utcák egyikén két leány
beszélgetett, kik nem siettek a menetet bámulni.
-
Te se akarod látni a jókedvûeket - kérdezte az egyik, a szõke, a másiktól, a
barnától.
-
Ezt a jókedvet nem akarom látni, mert ezt abból a pénzbõl rendezik, ami az
árvízkárosultak számára gyûlt.
És
így volt, és soha még Párizsban nem láttak fanyarabb, szomorúbb, erõltetettebb
Mi Careme-ot, mint az idén.
IV.
Offenstadték és társaik
Franciaországban
és francia nyelven az Offenstadt-féle könyvkiadó cégé az érdem, hogy a
legtudományosabb disznóságokat könyvekbe meri nyomatni. Állítsuk-e, hogy
Offenstadték nem a tudósokra, orvosokra, szakemberekre, írókra, s komoly,
mûvelt amatõrökre spekulálnak? Fölösleges: maguk a nemi életet magyarázó
tisztelt író és tudós urak se sokkal tisztább szándékúak rendszerint, mint a
kiadók, akiknek mindegy, hogy ki vásárolja a könyveket. A „Les Orgies
Sataniques” avagy a „Les Vices Feminins” íróinak bizonyosan csöndesebb fajtájú
lelkiismerete volt, mint példának okáért a Multatulié. És ez kicsinyebben és
disznóbban ekként ûzetik Budapesten is és mindenütt a világon, ahol már írnak
és olvasnak. A nemi élet, a nemi élet tudománya és frazeológiája irodalmilag
számítóvá teszi az írót s persze még inkább számítóvá a kiadót. A
serdületlenek, a perverzek, a furcsák étvágyát szolgálják az ilyen könyvek még
akkor is, ha nem szándékolják szolgálni. Kár hogy így van, s kár, hogy a
szerelmi élet nagy titkairól bátran, kártevõ eredmény nélkül, sokszor és
hangosan, mindig beszélni nem lehet.
És
mégis, az irodalom és a becsületesen emberi morál nevében nem tudjuk elítélni
Offenstadtékat és társaikat. Bizony: a Loyola-tanítás az igaz, hogy a cél
szentesíti az eszközöket, s a pornográfia szentesíti a Jövendõ morálját, a
mainál becsületesebbet. Író-embereknek különösen, óhajjal és kedvvel ajánlom
figyelmükbe a tudományos pornográfia régi és új opusait, legbõvebb kútfõit az
életnek. Az én budapesti doktorom, aki egyébként nem becsüli nagyon sokra az
irodalmat, s akit a szerelem testi hajótöröttjei keresnek föl legsûrûbben,
mondta:
-
Addig semmit sem fog érni semmi literatúra, amíg az írók rá nem jönnek, jobban
Ibsennél és mindenkinél, ki példával járt elõl, hogy az írónak jobb orvosnak
kell lennie, mint a legjobb orvos.
Pártolom
a tudományos pornográfiát, mert sokkal többet használ, mint amennyit a
rejtegetõ, erényes tudomány árt. A gólyamesén már a hatéves gyermekek is túl
vannak, de hosszúszakállú írók elég buták vagy alattomosak, hogy gyártsák a
felnõttek számára az új gólyameséket.
Pesti Napló 1910.
március 6.
Ady Endre
|