|
Párizs,
április 14.
(A
Saint-Mandé körül éjfél után két legényke csatangol, húsz-huszonhárom éves,
francia diákfiúk, akik fáznak. Valóban veszekedett idõt választott a meghalásra
Papadiamantopulos úr, azaz Jean Moréas, a költõ. Húsvétkor nyár volt, s most
majdnem megfagy az ember, még ha fiatal is, ötvenöt éven errül, mert ilyen
idejû volt Moréas. A két diák végre is bemenekül egy kis kávéházba, isten neki,
legyünk pazarlók, nem mindennap hal meg egy Papadiamantopulos. Két kis francia
poéta, akiknek verseit nem akarják közölni a gõgös revük, s akik le vannak
sújtva, de egyben istenülve is.)
Az
egyik: Két év óta volt halálos beteg, de talán ötvenöt év óta, talán mindig, s
azért volt bölcs, büszke és bátor.
A
másik: Az volt, te tudhatod, te ott ültél az asztalánál a kávéházban, a múlt
nyáron sokszor, háromszor is.
Az
egyik: Ötször és mindig akkor, amikor a legbátrabb volt, s úgy beszélt, mintha
senki és semmi se volna a világon. Mintha a világ se volna, mintha csak egy
ember volna minden, kit megszûnt világok kértek föl emlékezet-õrzésre. Talán
éjszakáznia is azért kellett: az volt a hite, hogy ha õ lefeküdne, mindent
bekapna egy ásító falással az Éjszaka szája.
A
másik: És, és (nehezen meri kimondani, amit akar) te szeretnél úgy élni, mint
Moréas, irigyled?
Az
egyik: Nem, nem irigylem (idõsebb, mint a másik, s szeret fitogtatni egy kis
cinizmust), mert õ nagyon is költõ volt. Hidd el, hogy az Élet senkihez sem tud
teljes, tökéletes hajlandósággal lenni, de azokat aztán pláne megveri, akik
vele szemben arisztokraták.
A
másik: De hiszen utazgatott, tanult, szalonokba járt, elõkelõ barátai voltak,
szép liaisonjai, tisztje volt a becsületrendnek, s akart az Akadémiába bejutni.
Az
egyik: S mindez csak külsõséges barátkozás és béke volt az Élettel, mert sohse
volt közöttük egynapi tartós barátság. Ezek az életre nem alkalmas ember
reflexügyességei, a csak azért is bölcs és józan gesztusok. Nem, én nem mondom,
hogy Moréas igazán úgy fogyasztotta volna el az életét, mint Verlaine, mert a
Moréas élete nem is volt ilyen heves pusztuló vágy. De azt hiszem, ha vannak
órák, melyek a sors által ránkmért harminc vagy hatvan buta évet megérik,
Verlaine-nek több ilyen órája volt.
A
másik: Azért, mert Verlaine csak gyönge pillanataiban engedelmeskedett a
társadalmi erényeknek?
Az
egyik: Azért, mert Verlaine nem adta oda azért az életét, hogy poéta legyen; s
olyan volt a poétasága, mint a haja. Nõtt magától, növeszthette, vágathatta,
megõszülhetett, ritkult, magától mindig és az élettõl.
A
másik: És mért kell ilyen embereknek lenni, és nem fázol-e te a te jövendõ
napjaidtól, itt bent, a melegen is.
Az
egyik: Nem fázom most már, s úgy gondolom itt, nem messze a Moréas
koporsójától, hogy másképpen is lehet élni. Az ember elvégzi az iskoláit, pénzt
gyûjt, családot alapít, s úgy mellékesen énekel, mint a tücsök.
A
másik: De honnan tudod, hogy a tücsök boldog azért, mert úgy él, és úgy énekel
csak, mint egy tücsök?
(Hallgatnak,
fáradtak, fizetnek, s kimennek a fagyos éjszakába, és fáznak megint. A
Saint-Mandé elõtt viszi õket el az útjuk, s a két kis francia poéta, bár fázik,
kalapot emel. És bár nagyon keserû véleménnyel vannak az Életrõl, emberrõl,
mindenrõl, de sokért nem adják, hogy nem õk feküsznek halottan ott bent a
szanatórium falai között.
Pesti Napló 1910.
április 17.
Ady Endre
|